Hogyan szerettem meg a csomagautomatát?

Sokáig idegenkedtem tőle.

A csomagautomata nem ember, hanem gép, mondtam magamban. Nem tudom vele megbeszélni a szállítást, mint a futárral. A csomagautomatába mindenféle kódokat kell beírni. Mi van, ha bemondja az unalmast, és benne ragadnak a könyveim? A csomagautomatába csak bizonyos mennyiségű és méretű cucc fér be. Biztos, hogy az enyémnek is jut hely?

Aztán összevesztem a területemen dolgozó futárral.

Eleinte csak az volt a baj, hogy későn jött, mert neki, mondta, sok a dolga. Majd többször is elfeledkezett rólam. A ilyesmi mindenkivel előfordul, közölte később. Panaszt tettem, de a renitens szállítóember maradt.

Én ugyan nem fogok többet futárt lesni, határoztam el. Inkább a csomagpont.

A csomagpontban jó volt, hogy nem kellett rá várni, több napot adtak, hogy odamenjek átvenni a cuccomat. Csak az volt a bökkenő, hogy mindenféle slejfniket alá kellett írni, be kellett mutatni a személyi igazolványomat, plusz mindehhez a csomagpontos még fancsali képet is vágott. A vásárlási élmény tehát nem volt valami felemelő.

Fordult a kocka: nagy bátran egy csomagautomatába kértem a könyvrendelésemet.

Ugyanúgy jött az értesítés, hogy átvehetem, mint a másik két műfajban. Dobogó szívvel mentem le a lakásomtól három percre lévő csomagautomatához, és báván megálltam előtte. Most mit csináljak? Ki volt írva egy telefonszám – felhívtam. De még mielőtt a csomagautomatás cég dolgozója elmagyarázta volna a teendőmet, magamtól rájöttem a dolog nyitjára. Heuréka! Csak meg kell érinteni a képernyőt. Ha utánvétes a csomag, a masina kéri a bankkártyát. Ha ki vannak fizetve a könyvek, írhatom be a kapott kódot.

Olyan volt, mint az Ezeregy éjszakában: Szezám tárulj!

Megnyomtam a gombokat. Kis surrogó hanggal kinyílt az egyik ajtó, én pedig kivettem a csomagomat. Bizton állíthatom, a vásárlási élmény messze felülmúlja az eddigieket. Úgyhogy ha rendelek, és választhatom mint szállítási módot, újabban a csomiautomatára szavazok.