Vidám vagy szomorú legyen a regény? - Avagy: miért lettem író?
Vidám és pozitív legyen – írta egyik kedves olvasóm, amikor megtudta, hogy készül az új könyvem. Csodálkoztam. Az előző regényeim se vidámak, se pozitívak nem voltak. Biztos, hogy nekem üzent a nyájas olvasó?
Később jobban belegondoltam. Az élet tele van búval, bajjal, az emberek nem akarnak ilyesmikkel könyv formájában is találkozni. Márpedig az én regényeim olyan ügyekről szólnak, mint betegség, rossz házasság, működésképtelen kapcsolatok.
Van azonban a szórakozásnak egy emelkedettebb formája, amibe a csúnyaságok jócskán beleférnek. Különben hová tűnt volna az összes tragédiájával mondjuk Shakespeare? Nála adott esetben csak a függönyhúzogató marad életben.
Miért nézik meg az emberek ezeket a véres drámákat újra meg újra? Talán azért, amit Hamlet mond: „kizökkent a világ, ó kárhozat, hogy én születtem helyretolni azt”. Ami Hamletnek kárhozat és halál, az nekünk feloldozás. Mert tényleg kizökkent világban élünk, akad azonban valaki, aki vállalja a helyreigazítást. Hamlet kimondja az igazságot, sőt, az utolsó csepp véréig harcol érte. Bukása azt jelenti, hogy az élete árán is változtatott a dolgokon.
Nem nekünk kell tehát meghalnunk, ezt a terhet valaki átvette tőlünk. S amikor a rend helyreáll, szívünkben megszületik a katarzis, a megtisztulás. A hit, hogy fel lehet számolni a gonoszságot.
Az én regényeim persze távol vannak ezektől a hatalmas horderejű drámáktól, de annyit mondhatok: nem a betegség vagy a rossz kapcsolat az igazi témájuk. Hanem az, hogy a főhős miképpen küzd meg velük. Küzdelem és bizalom – ez a lényeg. Az, hogy hiszünk benne, nem ragadunk bele egy számunkra rossz helyzetbe.
Aztán itt van a pozitív szemlélet kérdése. Szívből örülök, ha valaki jó kedélyű, az élet napos oldalát néző ember. Én nem ilyen vagyok. A művészek végtelen érzékenységükben ezerszerte azt veszik észre a világban, ami visszás. Úgy érzik, ezt meg kell megírnunk, mert az írói munka révén helyrebillen a lelki egyensúlyuk. Nagy igazság, hogy az írásnak komoly terápiás hatása van.
Hadd idézzem egy másik olvasóm kommentjét: „Örülök, hogy nem adod fel, és hogy bármikor meg mered mutatni a sérülékenységedet.” Valóban nem húzódom be a sarokba a sebeimet nyalogatni, inkább világgá kürtölöm, ami fáj. Ha nem így tennék, nem volnék író. Amint egy fiatal hölgy olvasóm írta: „Érzékeny emberen nem megy át úgy az élet, mint a hasmenés.”
Rados Virág öt regényével
