Több mint krimi (Harlan Coben: Hiányzol)
„Jobban kellene bíznunk az ösztöneinkben. Azok a hirtelen döntések, amelyeket látszólag kevés információ birtokában hozunk meg, és amelyeket megérzéseknek szoktunk hívni, általában helyesnek bizonyulnak.” (Harlan Coben)
Egy íróra papírforma szerint kétféle sors várhat, már ami a jelent és az utókort illeti. Életében híres lesz, majd halála után elfelejtik; vagy sanyarú ismeretlenséget követően jó esetben a mennyországból lesheti, amint ünnepelt szerzővé avanzsál. Harlan Cobennek azonban minden esélye megvan rá, hogy a ritka harmadikutas verzió legyen az osztályrésze, azaz rajongott szerző maradjon, amíg csak könyv és olvasás létezik. Bár nem vagyok jós, megkockáztatok egy irodalmi próféciát: az amerikai krimikirály a magyarul frissen megjelent opuszával már életében beírta magát a halhatatlanok közé.
A Hiányzol ugyanis több mint krimi: egyszerre izgalmas thriller és szívbemarkoló lélektani dráma. A középpontban Kat áll, aki nő létére sikeres rendőrnyomozó. Coben tehát már a főhős kiválasztásával felülírja a némileg szexista krimiklisét, amely szerint a gyengébbik nem csupán kiegészítő díszítményként (például szeretőként) fityeghet a bűnügyekben vájkáló, marcona detektív oldalán. Az író mindamellett nem fosztja meg Katet a jellegzetesen női tulajdonságoktól, sőt, kivételes érzékenységgel ruházza fel hősét, aki jórészt az érzelmessége révén bukkan rá egy horrorisztikus bűncselekmény-sorozat elkövetőire.
A detektívnő három szálon indul el, amelyeknek látszólag semmi közük egymáshoz. Egy időben nyomoz régi szerelme után, akinek emléke tizennyolc év elteltével is megremegteti a szívét; próbálja leleplezni régen meghalt apja valódi gyilkosát, és megtalálni egy riadt kamaszfiú eltűnt édesanyját. Coben mesterien szövi egybe e szálakat, a kritikus pontokon mindig nagyot csavarva rajtuk. Amint a történetben előre haladva egymás mellé kerülnek a kirakós darabkái, úgy érezzük, Kattel együtt mi is a nyomozás részesei vagyunk, együtt izgulunk a főhőssel és a főhősért. Annyira, hogy a regény számos pontján kényszerítenünk kell magunkat, hogy ne ugorjunk át sorokat, bekezdéseket a fejünkben kolompoló kérdés miatt: most vajon mi lesz?
Érdemes minden szót elolvasni, mert Coben szövege egyszerre gazdag és tömör – nem tölti fel felesleges leírásokkal és funkciótlan párbeszédekkel. Az író mellett Illés Róbert fordítónak is köszönhetően minden a helyén van – mintha a szerző állandóan eltalálná, lélektani és logikai szempontból mi az optimális folytatás. Lélektan és logika – ritkaság, hogy egy regényben egyformán erős legyen a kettő. Kat vérprofi rendőrként az intuíciója és az érzelmei révén „fog szagot”, és racionális gondolkodása segít neki abban, hogy felgöngyölítse a bűntényt. Megtalálja a pszichopata tettest, megmenti az áldozatokat, és rábukkan régi szerelmére.
Az írónak a végére is marad muníciója: már-már elandalodunk a happy enden, amikor Coben megint akkorát csavar a sztorin, hogy belekáprázunk. Tehát egy szusszanásnyi nyugalmunk sincsen, még akkor sem, amikor az utolsó mondat végére érünk. A könyvet becsukva ugyanis azon töprengünk: mi hogyan folytatnánk ezt a csavaros történetet?
Coben filozófiája szerint az ártatlanok és gyengék megérdemlik a védelmet, de a boldogság már nehezebb ügy. Nyitott és súlyos kérdés: vajon a múltunk mennyiben engedi meg, hogy a jelenben boldogok legyünk?
Rados Virág
