Találkozás egy nagy íróval - Esterházy Péter emlékére
Gondolom, Önök kíváncsiak, milyen lehet egy újságírónak híres művészekkel társalogni. A következő történet egy ilyen találkozásról szól.
Akkoriban az egyik nagy napilap szerkesztőségében dolgoztam, saját rovattal, amit én találtam ki. Az egyhasábos, rövid szövegben minden pénteken egy szabadon választott budapesti programról beszélt az általam szabadon választott művész, akit éppen megkértem, ajánljon ilyet az olvasóknak. A mini-interjúkat telefonon vettem fel, annyira rövidkék voltak.
Hogy milyenek a művészek? Mindegyik más. Én mégis összeállítottam egy típus-rangsort. Azt vettem észre, a muzsikusok a legkészségesebbek, azonnal előállnak egy kellemes programmal. Utánuk következnek a festők, szobrászok és az egyéb ágazatokban ténykedők. Már a színész sem könnyű eset, a sor végén azonban az írók kullognak. Hogy én ne raboljam az ő drága idejüket, azt sem tudják, ki fia-borja vagyok, különben sem áll nekik módjukban holmi programokra mászkálni.
Tudom, ezek pusztán az én tapasztalataim, azaz a minta korántsem reprezentatív, és nyilván vannak mogorva zenészek, mint ahogy nagyon kedves írók is léteznek. Ilyennek bizonyult Esterházy Péter. A felesége adta át neki a telefonkagylót, amibe én belemakogtam a kérésemet. Megilletődöttségemben összevissza hadarhattam, mert a végén Esterházy megkérdezte: „ne haragudjon rám, angyalom, de elmondaná még egyszer, mi is akkor most az én házi feladatom?” Amikor sikerült érthetően megismételni a mondókámat, rögtön ajánlott egy jó kis programot. Összeszedtem a bátorságomat, és elmondtam neki, mennyire tetszett a családregénye, a Harmonia Caelestis, ami akkortájt jelent meg. És nem lehetne-e valamiképpen megoldani, hogy dedikálja nekem. „Tudja mit? – hangzott a válasz. – Holnap délután háromkor találkozzunk az Angelica cukrászdában. Jó az magának?” Hogy jó volt-e? Majdnem táncra perdültem örömömben.
Óramű pontossággal érkezett. Kicsit félszegen nézett körül – én izgalmamban már húsz perce ott ücsörögtem. Intettem neki. Halkan bemutatkozott, és letelepedett az asztalhoz, szemközt velem. Miután szálkás, nagy betűivel dedikálta a könyvet, merészen elárultam neki: az első rész jobban tetszett, mint a második. Sokkal inkább megfogott a stílusa. Esterházy felvonta a szemöldökét: „ó, én is szeretem az első részt, de arról kevesebb szó esik, mindenki a másodikat dicséri.”
Vagy félórát beszélgettünk irodalomról, a posztmodern irányzatról, írástechnikáról, ilyesmikről. Amikor felállt, hogy mennie kell, azt mondta, nagyon örült, majd sóhajtva hozzáfűzte: „angyalom, én már olyan régen nem találkoztam idegen nőkkel.”
Rados Virág
(Az eset 2000 októberében történt, az írás megjelent a Vasárnap Reggelben 2012. 06. 03-án)
