Regény a művészetről (Alessandro Baricco: Mr. Gwyn)
„Aki kinyit egy könyvet, önmagát nyitja ki." (Csoóri Sándor)
Adva van egy fazon, úgy hívják, hogy Jasper Gwyn. Ez a Jasper Gwyn egy szép napon fogja magát, és ír egy cikket, pontosabban egy listát, mi az az ötvenkét dolog, amit soha többé az életben nem fog csinálni. Aztán vár néhány napot, és a listát leadja a The Guardiannek, amely azt annak rendje és módja szerint le is közli. Az ötvenkét pontból az utolsó előtti: Jasper Gwyn soha többet nem fog regényt írni.
Így kezdődik Alessandro Baricco különös regénye, a Mr. Gwyn, amely a feszített és titokzatos cselekmény végéig megőrzi titokzatosságát. Az elbeszélő csak a végén lebbenti fel a fátylat arról, voltaképpen miben is rejlik a titok.
A lényeget persze nem nehéz kitalálni: a Mr. Gwyn művészregény, ezen belül is regény a művészetről. Hiszen a címszereplő író. Nem írói válságról van szó, mint ahogy Jasper Gwyn ügynöke, Tom hiszi, aki egy szót sem hajlandó tudomásul venni Jasper Gwyn elhatározásából. Naná, hiszen ügyfele sikeres író, a könyvei szépen fogynak, tíz éve fáradságosan építi a karrierjét, ugyan miért akarna kiszállni? Megbolondult ez az ürge?
Nem bolondult meg. Éppen arról van szó, hogy észbe kapott. Gondoljunk csak bele: ötvenkét pont! Valamennyi az írással kapcsolatos, és csak egyetlenegy szól valóban az írásról. Ami azt jelenti, a regényíró élete koránt sem fenékig tejfel. Az ugyan nem derül ki, mit takar a többi nemszeretem ötvenegy pont, csak egy félmondatban hangzik el a célzás egy beszélgetés alkalmával: „vagy megint iskolás lányoknak szervezett író-olvasó találkozókon fogja találni magát.” Mármint Jasper Gwyn, ha nem igyekszik kitalálni, mivel fogja döntése után megkeresni a kenyérre valót.
Hősünk először fellélegzik: végre megszabadult a gyűlöletes ötvenkét dologtól. Aztán egy idő után elfogja a nyugtalanság. Először azzal köti le magát, hogy mindent tüzetesen megfigyel (írói szokás, nemde?), meg gondolatban ír. Amikor ezt elunja, törni kezdi a fejét, hogyan tovább, és arra jut: másoló lesz. Először ő maga sem tudja, miben áll a másolás, de szépen fokozatosan kitalálja a munkát magát, és körvonalazódik a megvalósítás is.
Jasper Gwyn embereket kezd el másolni. Kibérel egy műtermet, berendezi a maga csudabogárhoz méltó elképzelései szerint. A modelleknek mezítelenül kell modellt állniuk, de ebben szexuális töltés egyáltalán nincs. Harmincegy-néhány nap, és Jasper Gwyn a hosszú megfigyelést követően pár lapon megírja az illető portréját. Pontosabban lemásolja az illetőt. A portrékat az érintettek egy bizonyos javadalmazásért, titoktartási kötelezettség ellenében vehetik át. Mindenki elégedett, sőt, hálás Jasper Gwynnek. Mert azokban a napokban, amíg modellt álltak neki, valami megváltozott bennük. Közelebb kerültek önmagukhoz – és a róluk írtak ezt tükrözik is.
Aztán becsúszik egy sajnálatos gikszer, és Jasper Gwyn végleg eltűnik a szemünk elől. Csak az asszisztense, Rebecca marad utána, akiről egyben az első portrét is készítette, akkor még próbaképpen. Ő fogalmazza meg az alapgondolatot, amelynek jegyében a portrékat Mr. Gwyn készítette: valamennyien, a magunk személyiségével lapok vagyunk egy nagy könyvben. Az egyes emberek történetei nincsenek egymástól elszigetelve, mindenkié összefügg mindenkiével. Nem szereplők vagyunk, hanem mi magunk együtt vagyunk a regény. Az író pedig nem tesz mást, csak lemásolja ezt.
Igen, ez a művész mítosztalanítása: az író nem teremtő zseni, aki a fantáziájával kitalált világokat kelt életre. Hanem a létező valóság szerény krónikása. Azé a valóságé, azoké az embereké, akik önmagukban is méltók a megörökítésre – nem kell semmit hozzájuk tenni vagy elvenni belőlük.
Így leírva kicsit együgyűnek tűnhet ez a parabola. De Baricco annyi szórakoztató bájjal, keresetlen iróniával, az emberi esendőséget megbocsátva ábrázolja a szereplőket, hogy aki elolvassa a regényt, örökre a szívébe zárja hőseit.
Ajánlott olvasmány:
