"Rados Virág, meddig fogod reklámozni a vackaidat?"
"A reklám annak művészete, hogy a fejet célozzuk meg, és a pénztárcát találjuk el." (Vance Oakley Packard, amerikai író)
Gyerekkoromban egyik kedvenc műsorunk volt a reklám. Ültünk a húgommal a tévé előtt, és önfeledtem bámultuk a Skála kópét, a narancssárga kezeslábasba bújt takarítókat, ahogy azt dörmögik: „sebaj, jövünk”, hallgattuk a sziszegő-suttogó „ez mind, mind pécsi kesztyű”-t.
Mára ezek a reklámok a retró feliratú emlékdobozba kerültek, nem beszélve arról, hogy a boldogult szocializmusban a hirdetés külön blokkban, több percben zajlott. Nem úgy, mint ma, amikor a mosópor vagy a fiatalító arckrém marketingje a krimi legizgalmasabb pillanatában csap le a gyanútlan nézőre.
Tény azonban, a reklám akkor a leghatásosabb, amikor az emberek a legjobban odafigyelnek a reklámhordozóra. Nem véletlen, hogy a hirdető a főműsoridős, illetve a teljes oldalas hirdetményekért perkálja le a legtöbb zsetont, amiből az adott sajtótermék megél. Plusz a modern piacgazdaságban, a nagy termékbőség közepette a reklámok hatására választanak az emberek a rengeteg áruból. Akkor is, ha ennek nincsenek tudatában. Senkinek semmi nem fog az ajtaján magától bekopogtatni, de még a boltban sem ugrik a kezébe. Kell, hogy a terméket ajánlja valaki vagy valami. Ez a valami a reklám. Így van a könyvekkel is.
Meglepett tehát a múlt héten engem ért inzultus. Van a neten egy sorozat rövidke írásokból, amelyeket bárki kommentelhet. Legutóbb éppen a bántalmazó kapcsolatról szólt a fáma. Én is odabiggyesztettem a magam közlendőjét: hahó, írtam a témáról egy regényt, Bántalmazó házasság a címe, a Mai Köny webáruházban meg lehet venni! Három úriember hozzászólását emelném ki: „öndicséret nagyon büdös”; „Rados Virág, meddig fogod reklámozni a vackaidat?”; a harmadik az utóbbira válaszolt: „vigyázat, a végén még megsértődik a Művésznő – nem vackaidat, hanem vacakjaidat.”
Persze, mint ilyenkor általában, az olvasóim megvédtek, az urak kaptak tőlük hideget-meleget. Szó esett igazságtalanságról, félreértésről, irigységről és rosszindulatról. Úgyhogy nekem elég volt páholyból figyelni az eseményeket.
Mégis felvetődik a kérdés: hol élnek ezek az úriemberek? Meg az a kedves hölgy, aki tényleg jó szándékúan megjegyezte, tetszik neki a könyvem, de azért reklámozhattam volna szerényebben is.
Egyrészt reklámból soha nem elég. Minél többször sulykolják belénk ennek vagy annak a terméknek a nevét, annál nagyobb eséllyel fog a fejünkben megragadni. Ergo a termék árusítója annál inkább számíthat rá, hogy megveszik.
Másrészt egy alkotó esetében van olyan, hogy szerzői marketing. Sőt. Ha én nem reklámozom a könyvemet, akkor kitől várjam? Persze ott a kiadó, az enyém, a Jaffa például ad tisztességes marketinget. De akkor is. Neki van még kismillió kiadványa, ráadásul az én portékámat én ismerem a legjobban, elvégre én írtam.
Harmadrészt az öndicséret lehet, hogy büdös, de nem is azonos a jogos büszkeséggel. Ugyan miért ne lehetnék büszke a saját teljesítményemre? Hogy legyek szerény? Könyörgöm, itt nem az én erényeimről vagy azok hiányáról van szó, hanem egy reklámról! Márpedig szerény reklám nem létezik. Vagy el tudnak képzelni egy alázatoskodó hirdetést, amelyik suttogva kér bocsánatot a létezéséért, majd a nyakát behúzva eloldalog? Fából vaskarika, nemde?
Hogy a fent említett urak megjegyzéseit a rosszindulat motiválta, amint azt az engem megvédők jelezték, az lehetséges. Egy hölgy így kommentelte a kalamajkát: „ez a baj az országgal: itt egy csomó ember mindenkire irigy, aki fel tud mutatni valamit.”
Szóval továbbra is rekámozom a "vackaimat":
Rados Virág: Ádám asszonyai, 2014
Rados Virág: In flagrant - Forró fürdő, hideg zuhany, 2013
Rados Virág: Bántalmazó házasság, 2012
Rados Virág: A visszakapott élet, 2012
Rados Virág: Bipoláris - Egymániás depressziós nő regénye, 2011
