Popkultúra

Fiatal koromban égbe fúrtam az orromat, és fennen hangoztattam: szemetet én nem olvasok. A szennyirodalom akkoriban nem azt jelentette, amit ma, azaz nem botránykönyvet xy szexuális életéről, nem valamilyen celeb rissz-rossz fércművét vagy miszter és missz nóném belekontárkodását a szépirodalomba. Ilyenek akkor még nem léteztek. A szennyirodalom a szórakoztató könyvekkel, a popkultúra termékeivel volt egyenlő. Krimikkel, romantikus regényekkel, sci-fikkel, híres emberek regényes életrajzával.

Persze nincs mit csodálkozni akkori hozzáállásomon. Jócskán a rendszerváltás előtt jártam iskolába, engem tehát arra tanítottak, hogy csakis és kizárólag a magas irodalom a nyerő. Ezt diktálta a Kádár-kori kultúrpolitika, amely éra vége felé a populáris kultúra zömmel még mindig a romlott, kapitalista Nyugat vadhajtásának számított. Legjobb esetben is polgári csökevénynek.

Ugyanakkor már kamaszként leemeltem anyám könyvespolcáról Thomas Mann Varázshegyét, bújtam Tolsztoj nagyregényeit, ájuldoztam Krúdy Gyulától és Kertész Ákostól. Hogy vajmi keveset értettem belőlük, az nem érdekelt. Bár néhány krimi is megfordult a kezemben, a fejemben jobbára az kolompolt, én kiművelt emberfő leszek, amibe nem rondíthatnak fele holmi komolytalan irományok. Ennyire sznob voltam.

Harmincévesen aztán szerelembe estem egy sráccal, aki hozzám hasonlóan végigolvasta a klasszikusokat, a kortárs írókat, még a filozófiatörténet jeleseit is. De amikor összeismerkedtünk, már nem érdekelte más, csak a krimi, a sci-fi, a fantasy. Főleg a jó krimikért élt-halt, én pedig fintorogtam: micsoda ízlésficam! És megpróbáltam őt megtéríteni.

A vége az lett, hogy ő térített meg engem. Korábban csak művészfilmeket voltam hajlandó megnézni – ő sorra tette be nekem a videóba az amerikai mozikat. Eleinte húzódoztam, aztán rákaptam a műfajra. Be kellett látnom, filmkritikus barátomnak, aki mindenhol azt harsogta, az Oscar-díj a szar szimbóluma, nincs igaza. Az Oscar-díj a profizmus szimbóluma, hiszen ezekben a filmekben minden megvan, ami kell: drámaiság, hiteles emberi történetek, pergő cselekmény, maradandó karakterek, tanulság.

Rájöttem, a popkultúráról tévesen dörögték tanáraim a katedráról, hogy azzal foglalkozni kártékony a gondolkodásra. Ez nem igaz. A jó popkultúra sokat adhat az embernek – egyes alkotásai szinte tökélyre fejlesztve tálalják mindazt, ami a magas művészetben könnyen megfekszi az ember gyomrát. Ingmar Bergman filmjei valóban fantasztikusak, de az Esőember például úgy mesél a szeretetről, a személyiség fejlődéséről, hogy az szélesebb rétegek számára is befogadható.

Ugyanígy van az irodalomban is. „A tetovált lány” trilógia izgalmas krimi, de annál jóval több: kiáltvány a nők bántalmazása ellen, és ezáltal elkötelezett könyv az emberi méltóság tisztelete mellett. Íróként pedig sokat tanulok a jó szórakoztató irodalmi szerzőktől. Például azt, hogyan kell sodróvá tenni a cselekményt, szemben az elefántcsonttorony művészlakóinak szövegeivel, amelyek olvastán időnként megalszik az ember szájában a tej.

A romantikus regényíró a szerelemábrázolást fejlesztheti tökélyre, a krimiszerző meglepő fordulatok alkalmazására tanít, a sci-fi és a fantasy nagyjai megmutatják, miképpen teremthető meg egy, a valóságtól homlokegyenest elütő világ, amely működésében mégis kísértetiesen hasonlít napjaink társadalmára.

Szóval most kémregény-thrillert olvasok, A Moszad ügynöke sorozat első részét, és élvezem. Kikapcsolódom és bekapcsolódom egyszerre: szórakozom, és közben figyelem, milyen írói megoldásokkal lehet felépíteni egy izgalmas kémhistóriát. Elvégre a saját lélektani regényeimben is szívesen élek meghökkentő fordulatokkal. Szóval félre a sznobsággal, elő a színvonalas popkultúrával!

Rados Virág

Ajánlott olvasmányok:

Daniel Silva: A Moszad ügynöke (Kémregény)
M. C. Beaton: Agatha Raisin és a halálos tánc (Krimi)
Tony Parsons: A gyiloktáska (Thriller)
Iain M. Banks: Közelkép (Sci-fi)
Neil Gaiman: Szerencsére a tej (Fantasy)
Nicolas Barreau: A nő mosolya (Romantikus)
Jonas Jonasson: Az analfabéta, aki tudott számolni (Humoros)