Nincs kedvem olvasni, de szeretnék!

Körülbelül öt évig egyik regényt olvastam a másik után. Előfordult, hogy egy héten két-három is lecsúszott. Ha egy-egy kiváló művel végeztem, sajnáltam, hogy nincs tovább, és sopánkodtam, mi lesz most velem, mikor fogok én ilyen jót újra olvasni? Aztán néhány hét után megint jött valamilyen remekmű.

Olvasmányaimat annyiban tudatosan választom ki, hogy élő kortárs külföldi prózát fogyasztok magyar fordításban. Az érdekel. Mindig megnézem, az illető könyv kapott-e valamilyen díjat. A Man Booker a legbiztosabb garancia, de a Nobel sem rossz, vagy az adott nemzeti irodalom bírálóinak kitüntetése. Szóval tutira megyek.

Pontosabban mentem. Korábban este hétkor befészkeltem magam az ágyamba, és tízig-tizenegyig (esetenként éjjel kettőig) könyvmolykodtam. Olyan volt nekem a sok-sok iromány, mint a mindennapi kenyér. El sem tudtam képzelni, hogy lehet regények nélkül élni. Miképpen lehet átvészelni a mindennapokat anélkül, hogy az ember beleélje magát egy-egy sztoriba, és elfelejtsen minden bút-bajt? A szürke valóságról nem is beszélve.

Aztán jött a november közepe, és minden megváltozott. Örökbe fogadtam egy kutyát, így családunk háromtagúra nőtt: én, a férjem és az eb vagyunk most már egy família. Kiderült, hogy a kutyóka beteg, ápolni is kell tehát, de főleg sétálok vele rengeteget. Remekül érezzük magunkat együtt, kifogtam a világ legkedvesebb, legokosabb kutyáját. Még a neve is Okos.

Kutyás kirándulás közben nehéz olvasni

Mindez szép és jó, csakhogy mire este 10 körül ágyba kerülök, hullafáradt vagyok, és úgy dőlök be a párnák közé, mint egy zsák. Hol vannak a rajongott könyvek? A polcon porosodnak, várva, hogy végre kinyissam őket. Az éjjeliszekrényemen tavaly november óta a Nobel-díjas Olga Tokarczuk vékonyka novelláskötete porosodik. Annyit sikerült megállapítanom a nőről a kutya érkezése előtt, hogy valóban zseni – úgy ír, mint aki zongorázik.

De szeretném elolvasni Rumena Buzsarovszka - A férjem című kötetét, Donna Tartt-tól A kis barátot, Péterfy Gergelytől - A golyó, amely megölte Puskint (őt azért beengedtem a külhoniak közé). Vár rám A farm, Az eastwicki boszorkányok és a Nyúlháj John Updike-tól, A sehonnai Tommy Orange-tól, és Kazuo Ishiguro - Árva korunkban című könyve szintén érdekel. Még jó, hogy Elena Ferrante - Nápolyi regények-sorozatának utolsó darabja, Az elveszett gyerek története már november elején megvolt.

Péterfy Gergely könyve egy a sok közül, melyek már régen várólistán vannak

Mindez tekinthető ajánlásnak is, hiszen jó írókról és nem véletlenül híres művekről van szó. Szerénytelenül hozzáteszem: ha minőségi irodalomról van szó, ritkán szoktam melléfogni, elvégre ez a szakmám. Író és többek között kulturális újságíró vagyok.

De most síri csönd és hullaszag árad a polc felől. A könyv, amit nem olvasnak, halott, csak az olvasó keltheti életre. Az olvasó, azaz én pedig most azt érzem: nem akarom. Itt van nekem a kis kutya. (Nem kiskutya, mert már hétéves, de nagyon kedves jószág.) Közben meg hiányzik az olvasás élménye. Hallottak már ilyet?

Az új családtag teljes figyelmet kíván

Ma én hallottam, pontosabban láttam a neten néhány fórumon. Nem azokról a cikkekről beszélek, amelyek az olvasási válságot mint nemzeti borzalmat taglalják (nem olvasnak a gyerekek, képtelenek szöveget értelmezni, mindig csak a tévé, de főleg a számítógép előtt ülnek, vagy az okostelefonjukat nyomogatják.) Hanem arról a válságról, amely olvasni szerető és tudó, könyvfaló embereket ér utol. Az egyik a munkahelyén görcsöl a főnöke miatt, a másikat magánéleti válság gyötri, a harmadik egyszerűen besokallt, mert tizenvalahány könyvet próbált egyszerre felfalni. 

Én meg vagyok a negyedik, akinek új családtagja lett. Igaz, nem gyereket szültem, de akkor is. Egy okos kutyám van. Tényleg, neki fogok felolvasni, és akkor megoldódik a krízis!