„Nem tudom.”
Ismerősöm, Z., aki évekig élt New Yorkban, mesélte, hogy az amerikaiaknak korántsem esik nehezükre kimondani a fenti mondatot. Mert ugyan ki az, aki mindent tud?
Nálunk e két szó egyenesen tabu. Bármi legyen a téma, nekünk muszáj állást foglalnunk, véleményt mondanunk, hangoztatni örök érvényű igazságunkat. Késhegyre menően, tehát akár vita, veszekedés, sőt, összeveszés árán is. Az ilyen csatában persze mindkét fél sérülni szokott, majd sebeiket nyalogatva durcásan elvonulnak, és kölcsönösen úgy gondolnak egymásra, mint tökkelütött hülyére.
Vajon mikor kezdődött ez a „mindent tudok”-mánia? Valószínűleg már az iskolában. Ha a tanító néni az órán felszólított valakit, és az illető azt merészelte mondani: „nem tudom”, jött a dorgálás, a szidás, a megszégyenítés. Esetleg a körmös vonalzóval. Hamar megtanultuk: azt, hogy „nem tudom”, még gondolni sem szabad, hát még kimondani. Inkább hallgattunk, aminek szintén fekete pont, szidás vagy körmös lett a vége, de legalább nem hagyta el ajkunkat a szigorúan tilos két szó.
Később, ahogy a pszichológusok mondják, az anti-nemtudomizmus interiorizálódott, azaz külső parancsból belsővé vált, és felnőttként ugyancsak azt képzeljük: ciki, ha valamit nem tudunk. Így aztán még akkor is erőltetjük a vitát meg a saját tévedésünket, ha nyilvánvaló, hogy a partner jobban tudja azt, amiről mi csak képzeltük, hogy tudjuk. Presztízsünk védelmében menthetetlenül belegabalyodunk tudatlanságunk hálójába, és az egészben az a legrosszabb, hogy egy idő után már mi is érezzük, tényleg marhaságot bizonygatunk.
A napokban pont így jártam egy társasággal. Valaki feldobott egy politikai témát, mire én csípőből ellentmondtam. Csodás ötleteket vezettem elő, ám a többiek az első megszólalóval értettek egyet, ráadásul igazukat teljesen logikus és tényszerű érvekkel támasztották alá. Én azonban tovább erősködtem – a vége az lett, hogy ott álltam a vizes lepedőben, amit én húztam rá saját magamra.
És akkor eszembe jutott Z. meg New York. Közöltem a többiekkel: lehet, nekik van igazuk, már csak azért is, mert nem értek a pártpolitikához, nem tudom tárgyilagosan megítélni a kérdést. Csodák csodájára sztornózták, hogy az imént még mérgelődtek a hülyeségeim miatt, és röhögtünk egy jót.
Meg kellene tanulnunk kimondani ezt a fránya „nem tudom”-ot.
Ajánlott olvasmány - klikkelj az alábbi linkre, és tudj meg többet a könyvről:
