Miből él az író?
Fotó: Kováts D Zsolt „Nem szeretek másféle könyvet olvasni, csak olyat, mely az én tulajdonom." (Márai Sándor)
A kérdést leteszteltem a férjemen. „Az írásból!” - vágta rá András. „Bé válasz” - ráztam meg a fejem, mire András tanácstalanul nézett rám. „Hát a könyvei vásárlóiból!” - közöltem diadalmasan.
Persze az íróembert valójában nem tölti el valami diadalittas érzés ettől a körülménytől, különösen, ha szépirodalmat művel. Mert mit mondanak a tények? A felmérések szerint világszerte az emberek mintegy 30 százaléka olvas könyvet, és csak hét százalékuk komoly irodalmat.
Amikor az írói pályára léptem, tudtam, nem lesz könnyű dolgom, de arról sejtelmem sem volt, valójában mekkora fába vágtam a fejszémet. Azt vizionáltam, ha lendületesen, olvasmányosan, történetmesélősen írok, ráadásul sok-sok embert izgató témákról, akkor én leszek az élet császára, és páholyból figyelhetem az eseményeket.
Az első meglepő mozzanat az volt, amikor kiderült, a regényírásnak koránt sincs vége azzal, hogy kirakom a pontot a kézirat végén. Emlékszem, álltam a kiadói irodában, kezemben a Bipolárissal, a kiadóm pedig közölte: „most jön a neheze.” Miről beszél ez? - gondoltam magamban. Pedig a fején találta a szöget. Mert kiadni egy könyvet, az egy dolog, de eladni...
Hónapokig mászkáltam tévékbe, rádiókba, újságírókkal való beszélgetésekre, író-olvasó találkozókra. És ami a legfontosabb: belefogtam a saját szerzői marketingembe. Jó kis meló: napi három poszt minimum, amiket ki is kell találni. Mert akármit nem lájkol a nagyérdemű. Közben siránkoztam: bezzeg Nyugaton vagy Amerikában lenne egy ügynököm, írhatnék békében.
Hát, nem lenne. Mert odaát is csak annak van, aki bestsellereket ír, azaz milliónyit adnak el a könyveiből. Ő már meg tudja fizetni az ügynököt. De egy átlag amerikai író vért izzad, hogy egyáltalán megvesse a lábát a piacon. A mai legnagyobb arcok is így kezdték.
És most jön, kedves Olvasóm, a dolog legkényesebb része. A vásárlás. Szereted a könyveimet – eddig oké, nagyon örülök neki. De vajon megvásárlod-e őket? Nem elsősorban a magam önző érdekéből kérdezem ezt, hiszen a jogdíjból így se, úgy se lehet meggazdagodni. Bár érdemes tudni: a vásárló a kötetért adott pénzzel anyagilag is támogatja az írót, az eladott példányok árából jár ugyanis a jogdíj.
De nemcsak az írót támogatod, és nemcsak anyagilag, hanem önmagadat is. Ahhoz ugyanis, hogy kedvencednek újabb és újabb kötete jelenjen meg, az eladott példányszámnak meg kell ütnie egy bizonyos mércét. Máskülönben a kiadó számára nincs a dologban üzlet, csak veszteség, előbb-utóbb tehát búcsút int a szerzőnek. És ez így van rendjén. A könyvet nem a megalkotója két szép szeméért adják ki, nem is azért, mert a mű olyan jó, hanem mert a kiadó az eladásból él. Ez a munkája. Márpedig senki sem fog olyan munkát végezni, amivel nem keres semmit, sőt, adott esetben elvész miatta a pénze.
Ezért van, hogy amikor azt hallom, „kölcsönkaptam, -kértem a könyvedet, jaj, de nagyon tetszett”, az egyik szemem sír, a másik nevet. Nevet, mert örülök, hogy szereztem neked egy jó olvasmányélményt; sír, mert nem lett belőled vásárló. Minél többen kérik kölcsön kedves írójuk könyveit azoktól, akik megveszik őket, annál nagyobb lesz az esélye, hogy később nem lesz mit kölcsönkérni. Mert a kedves írónak nem jelenik meg újabb kötete.
Mindezek után csak ajánlani tudom a regényeimet.
Rados Virág: Ádám asszonyai, 2014
Rados Virág: In flagranti - Forró fürdő, hideg zuhany, 2013
Rados Virág: Bántalmazó házasság, 2012
Rados Virág: A visszakapott élet, 2012
Rados Virág: Bipoláris - Egy mániás depressziós nő regénye, 2011
