Krusovszky Dénes: A társadalmi, a családi és a magán-emlékezet viszonya érdekel

Modor Bálint: A könyved megjelenésekor készített veled Seres Lili Hanna egy interjút a Literán, amely úgy kezdődött, hogy hogy érzed magad egy ötszáz oldalas regény megírása után. Most stílszerűen azzal kezdenénk, hogy mesélj, hogy vagy, miután ez a regény elnyerte a idei Libri-díjat a közönségdíj kategóriában?

Nyilván gondoltam rá, hogy lesz a regénynek valamilyen fogadtatása, már a novelláskötetnél (A fiúk országa – a szerk.) is lehetett látni, hogy a próza szélesebb közönséget ér el, mint a verseskötetek. De sokkal több dolog történt, mint amire eredetileg számítottam. Nem az volt a meglepő, hogy sokan sokfélét írtak a könyvről, hanem hogy mekkora olvasói érdeklődés övezte, ehhez én eddig nem voltam hozzászokva. Már tavaly év vége felé kezdett gyanússá válni, hogy itt elindult valami.

MB: Mi történt? Jöttek sorra az olvasói levelek, megkeresések?

Igen, ezek is, de az eladási számokon is látszott. Karácsony környékén elfogyott a könyv, újra kellett nyomni, és azóta is volt két újranyomás már. Az egy viszonylag megszokott dolog, hogy egy verseskötet ötszáz, nyolcszáz példányban jelenik meg, az eladásokra pedig nincsenek közvetlen hatással a megjelent kritikák. A prózánál ez kicsit másképp van, itt mintha valóban lenne kapcsolat az eladási számok és a könyvet övező kritikai figyelem között. Én mindenesetre nem ezekhez a számokhoz voltam szokva, tehát igen, meglepett a dolog, és még mindig zavarba jövök, ha erről kérdeznek. Mint most is. Amikor ránéztem a Libri-díj shortlistjére, a legkevésbé sem gondoltam, hogy a közönségdíjra esélyem lenne, hiszen abban a tízes listában voltak olyanok, akiknek már fix olvasótáboruk van, hogy csak Dragomán Györgyöt vagy Simon Marcit említsem, nekem pedig ez volt ugye az első regényem. Az amúgy már az Aegon és a Libri listáinak nyilvánossá válásával érződött, hogy megnőtt a figyelem a könyv iránt, ráadásul ezek a listák meg is hosszabbították a regény újdonság-hatását.

fotó: Valuska Gábor

MB: És bekerültél a vele járó marketinggépezetbe. Milyen érzés?

Nagyon hosszú ideig jellemző volt – és bizonyos értelemben még most is az – egyfajta panaszhagyomány a magyar irodalomra, mondván, hogy a könyveket, a szépirodalmat egyáltalán nem reklámozzák, és mivel a tévéből-rádióból is kikopott a kultúra jobbára, nagyon nehéz az olvasókhoz eljutni. Én gyakorlatilag ebben a hangulatban szocializálódtam, ez az irodalmi-generációs tapasztalatom. Emlékszem, amikor kamasz voltam, még láttam írókat a tévében, ma már ez elképzelhetetlen. Vagy ha mégis megjelennek, abban sincs köszönet.  Éppen ezért érzem nagyon fontos ajánlatnak, hogy a Libri-díj stábja ezzel megy szembe, és megpróbálja a szépirodalmat profi módon reklámozni. Ha németek, angolok, franciák lennénk, ez lenne az alap, és senki sem hökkenne meg rajta. Mi viszont, mint mondtam, elszoktunk ettől, és emiatt gyakran fanyalgunk az ilyesmin. De ez a fanyalgás, ami amúgy reflektálatlanul bennem is megvan néha, nem a minőségérzetből fakad érzésem szerint, hanem egyfajta nyomorból. Persze vannak zavarbaejtő pillanatok, mint amikor Szvoren Edinával az RTL reggeli műsorában beszélgettünk a könyveinkről, mellettünk pedig főztek, utánunk jött egy kutyakozmetikus. De az biztos, hogy a díj hatására olyanokhoz is eljut a könyv, akik bár nem követik a kortárs magasirodalmat, de szeretnek olvasni, és az egész kampány oda van becsatornázva, hogy az emberek menjenek be a boltba és konkrétan vegyék meg a könyvet. Én úgy tapasztalom, hogy ez működik, vagy működhet legalábbis, ami jó hír, akárhogy is nézem.

Szekeres Dóra: Mit gondolsz arról, hogy sokan a régóta várt generációs nagyregényként üdvözölték ezt a könyvet?

Ez érdekes, hiszen én inkább azon igyekeztem, hogy ne legyen túlságosan generációs a regény fókusza. Ne kulcsregény legyen, amiben meg kell fejteni és be kell azonosítani a helyszíneket, a figurákat és a zenéket. Egy olyan történetet szerettem volna írni, ami a mai viszonyokról szól, ehhez a legjobban mozgatható figura tényleg egy a harmincas éveiben járó krapek volt, akinek még közvetlenül jelen van a fiatalkori emlékezete, fél lábbal még benne van, de már kifelé tart belőle, és kívülről nézve már bőven felnőttnek tűnik. Fontos volt számomra, hogy ne legyen nosztalgikus ez a könyv, hogy úgy lehessen erről a korról írni, hogy ha a Fekete Kutya vagy a Cézár söröző bezár (ahogy az utóbbi be is zárt már), akkor is érthető legyen hol járunk. Rengeteg beszélgetésben vettem részt, amiben azt taglalták nekem, mennyire nem elbeszélhető az a kor, amelyben élünk, hogy mennyire nem működnek a kortárs tapasztalatok a nagyregény struktúrájában, nem regényesíthetők, mert ma nincsenek nagy történetek. Azok az idősebb szerzők, akik általában ezt mondták nekem, abban nem tévedtek, hogy a huszadik század tényleg kellő munícióval szolgált és az előző század nagy regényírói számára, akik hozott anyagból dolgoztak, mert mire elkezdtek írni, már voltaképp le is zajlott az életük: átéltek háborút, munkaszolgálatot vagy hadifogságot, forradalmat és a többit. Ehhez képest a 2000-es és 2010-es évek tényleg kisszerűbbnek tetszenek. De én azt éreztem, hogy nem ennyire egyszerű az egész, nem teljesen így működünk. Nem csak akkor lehet egy nagyregény struktúráját működtetni, ha abban direkt történelmi léptékű dolgok történnek. Ráadásul, másfelől nézve, amikor kortárs viszonyokról írunk, akkor is ott vannak a történelmi léptékek, lehet, hogy nem most történnek, de azokra a helyzetekre, amelyeket kisszerűnek érzünk, akkor is rávetülnek a múlt árnyékai. Tehát nem egy generációs narratívában gondolkodtam, hanem egy olyan nézőpontot kerestem, amiből ezt a kortárs élettapasztalatot egy regényben fel lehet építeni és működtetni.

MB: Tavalyi interjúdban úgy fogalmaztál, hogy nehezen találtad meg a regény szerkezetét és nyelvét, bár nekem úgy tűnik, a nyelvet mintha kidolgoztad volna már A fiúk országa novelláiban. A novelláskötet címadó írásában megjelenik Jonathan Franzen neve, akinek a Javításoktól kezdődő regényeit előképének tekinthetjük az Akik már nem leszünk sosemnek. Miért esett erre a poétikai szempontból konzervatívnak mondható realista nagyregényformára a választásod?

Egy olyan regényszerkezet izgatott, ami törekszik arra, hogy leképezzen valamit abból a korszakból, amiben élünk. Ha ez konzervatív, akkor konzervatív. Az a kérdés kevésbé izgatott, hogy a formát megújítsam, mint az, hogy ehhez a belső indíttatáshoz keressek egy formát, amiben kortársnak mondható témákról tudok beszélni. Előtte olvastam több klasszikus értelemben vehető nagyregényt, amik felkeltettek bennem valamiféle hiányérzetet. Nem biztos, hogy igazam van ebben, de a hiányérzet még megvan most is. Úgy tűnik nekem, hogy a regény aranykorában – a XIX. század második felében – még sokkal közvetlenebb volt a kapcsolat a korszak és a korszak irodalma között, mint a posztmodern és a posztmodern utáni évtizedben, és ez engem nagyon zavart. Úgy gondoltam, hogyha én prózát írok – a vers, az más tészta –, akkor annak legyen köze ahhoz a korszakhoz, amiben létrejön. Azért is kezdtem el prózát írni, már talán a novellákat is, de a regényt biztosan, mert a magánéletemben is egyre inkább elkezdett az érdekelni, hogy nekem mi a viszonyom ahhoz a korszakhoz, amiben élnem adatik. A húszas éveimben ez talán kevésbé érdekelt. Magyarország is más volt tíz évvel ezelőtt, és egy huszonéves embernek nem is kell koravén módon folyton arra reflektálnia, hogy mi az a társadalmi, politikai kontextus, amely körbe veszi. Fiatal költőként az ezredforduló utáni években ez nem tűnt egy különösebben érdekes kérdésnek. De aztán azt vettem észre először az olvasmányélményekből, hogy az a szöveg kelt bennem izgalmat, ami erős kapcsolatban áll azzal a világgal, amiben megszületett. Aztán prózaírás közben az izgatott, hogy a szövegnek, amit létrehozok, milyen viszonya van ehhez a kontextushoz. Arra a kérdésre igyekeztem magamban választ keresni, hogy lehet-e klasszikus értelemben vett nagyregényt írni Magyarországról. És keresem most is. Nemcsak az angolszász prózában, hanem a németben is jóval erősebb az az attitűd, hogy leképezzék a valóságot, amiben élnek. Erre persze különböző írói stratégiák léteznek, és ezek közül csak az egyik lenne ez a realistának vagy hagyományosnak nevezhető nagyregény mint keret. Engem nem a metaforikus viszonyok izgattak, hanem ennél egy lényegesen kézzelfoghatóbb kapcsolatrendszer. Franzennek van egy nagyon szórakoztató esszéje a nehezen olvasható könyvek problémájáról, és én tökéletesen értettem, hogy mit akar azzal az írással mondani, és hasonló attitűdöt felfedezni vélek magamban is.

MB: A kritikai fogadtatásban többen eléggé élesen bírálták a realista nagyregényre és az áttetsző nyelvre épülő regénypoétikát működtető regényedet. Gondolok itt például az ÉS-kvartettben megszólaló Arató Lászlóra, Bárány Tiborra, Bazsányi Sándorra, vagy Bartók Imrére és Lapis Józsefre...

Érdekes volt például Lapis József megjegyzése, egy egyébként más témában folytatott beszélgetésbe ékelve. Én abból egy olyan ismerős attitűdöt olvastam ki, amit sokfelé tapasztaltam korábban is, csak nem ennyire közelről. Magyarán, hogy van egy ideálja a magyar prózának (Lapisnál Mészöly), ami mindig a legartisztikusabb, legelitebb változat, és mindent ehhez igyekszünk mérni. Tehát aki nem olyan mondatokat ír, mint Mészöly, az rosszabb, mint Mészöly, és rögtön egy alsó polcra kerül. Amiből az is következik, hogy a jó próza csak egyféleképpen lehet jó, úgy tehát, ha artisztikus és elitista.  Csakhogy ebben a modellben nincs helye másfajta narratív stratégiáknak, és emiatt érzek benne egy kontraproduktív, uniformizáló hajlamot is, ami nem tetszik. Ettől az én könyvem még lehet rossz, készséggel elismerem, de bizonyos értelemben én a kiutat szerettem volna ezzel a regénnyel, legalábbis magam számára megtalálni ebből az uniformizált elit-próza elvárásrendszerből. Nyilván van, aki erre az ajánlatra fogékony, és van, aki nem, meg olyan is, aki kikéri magának. És ez így is van rendjén.

MB: Igen, de erre azt lehet mondani, Lapis Józseffel szólva, hogy akkor ez egy midcultszöveg, vagyis ő erre a polcra rakja fel a könyvedet…

Hát, hiszen ami az ő szempontjából nem felel meg a mészölyi próza nyomvonalának, az csak midcult lehet – nem ez a logika, amiről eddig beszéltünk? Mindenesetre ez engem sokkal kevésbé zavar, mert akkor rakja fel erre a polcra a könyvet. Legyen több polc. Sőt, eleve több polc van szerintem. Nem jó, ha túl szűken értelmezed, hogy mi az érvényes magyar próza, és annak miből kell táplálkoznia és milyen mondatokkal kell operálnia. Ne menjünk bele abba a játékba, hogy minden prózának Nádashoz vagy Mészölyhöz kell hasonlítania, mert az nem lesz egy termékeny viszonyrendszer. Engem ilyen szempontból, ahogy mondtam, az érdekelt, hogy ebből a körből kilépjek, hogy valami másfelé tapogatózzak. Nem ellene megyek, mert ez a prózahagyomány amúgy nekem is fontos, csak épp a magam részéről nem tartottam valami izgalmas ötletnek, hogy újabb Mészöly-utánérzetekkel boldogítsam a környezetemet. Ami Mészölyben csodálatos, azt megírta Mészöly, ahhoz én már nem kellek. És zsigerileg is más dolgok érdekelnek, amikor egy prózaszövegen dolgozom.

SZD: Akkor kanyarodjunk rá Lente figurájára, akiben azt is lehet mondani, hogy van egyfajta bambaság, de talán inkább valamiféle elemi közömbösség jellemzi őt, akár maga iránt is. Ahogy Tuba fogalmaz a regényben: kényelmesen, csukott szemmel éli az életét. Ez egy nem túl szimpatikus vonás, mégis sokunknak ismerős lehet. Lentének meg kell ugrania önmagát ahhoz, hogy érdekelje mindaz, ami körülötte van. Érdekesnek találom benne azt a kettősséget, ahogy a múlt meg tudja őt rohanni vagy le tudja taglózni, de mégsem taglózza le például az anyja sorsa…

Szerintem elég sokat változik a viszonya mindenhez, és így a szülőkhöz is. Én ezt nem bambának látom. Nem is kell ehhez egy különös figurának lennie, csak egyszerűen nem tudja, hogy mire is kellene figyelni és ez egy nagyon általános jellemző…

SZD: Igen ez nem különleges vonás, hanem sokaknál felfedezhető. Talán generációs dolog?

Ez nemcsak generációs, hanem általános emberi probléma: nem nagyon tudjuk, mire kellene figyelni. Érdekes volt, hogy erre a problémára mennyire rezonáltak az olvasók. Azt gondoljuk, hogy figyelünk, de alapvetően mindig csak egy retrospektív nézőpontból értjük meg, hogy mire kellett volna figyelni. Ha szerencsénk van, akkor figyeltünk is rá valamennyire, ha nem, akkor nem annyira.

Az 1956-os szála a regénynek a figyelem kérdésén keresztül autobiografikus szempontból is elképzelhető. Ugyanolyan módon éltem meg a saját történetemet a kisvárosban, mint Lente Bálint. Volt egy háborítatlannak nevezhető gyerekkorom, otthon éreztem magamat elég hosszú ideig abban a kisvárosi közegben és aztán ez az otthonosságérzet elmúlt. Ebből a későbbi nézőpontból válik érdekessé, hogy mi volt a tartalma ennek az otthonosságérzésnek. Az én esetemben – és ezt próbáltam a regénybe becsatornázni – csak akkor értettem meg, hogy milyen vakfoltjai voltak ennek a közösségnek, amikor már nem voltam része. Valószínűleg a távolságnak létre kell jönni, hogy ezekre a dolgokra rá láss. Csak akkor fogod föl – vagy én csak akkor fogtam föl –, hogy egy kisváros öntudata mennyire törékeny és kihagyásokra épül és éppen ezért nem is működik igazán, amikor erre már kívülről láttam rá.Onnantól ez alapvető tapasztalattá vált, ezen keresztül kell valahogy a saját otthonosság érzésem felforgatott emlékezetével megbirkóznom. Ráadásul már a szó szoros értelmében nem is tudtam interaktív módon kezelni ezt a helyzetet, hiszen nem voltam többé annak a közegnek a része. Ez ilyen paradox helyzet, csak akkor ismerjük fel, hogy mi volt a hiba a közösségben, amikor kikerülünk belőle, de mivel kikerültünk, már nem tudunk aktívan részt venni a közösségen belüli korrekciós munkában. Marad a belső feldolgozás, ami innentől egy meglehetősen magányos ügy.

SZD: Ez volt a gyermekkorod távlatos tapasztalata, de most te teremtetsz otthonosságot a saját családodnak. Van ennek valami félelmetessége: hogy felülíródik mindaz, ami egykor idilli volt. El kell ezt gyászolni?

Elgyászolni nem, mert azt akkor kellene, ha azt a sűrű pillanatot érném tetten, amikor ez az idill megszűnik. De egy későbbi nézőpontból felülbírálni az más, mert attól még nem fogom rosszabbnak tartani a gyermekkoromat, ha megértem azt, hogy az a közeg, amiben felnőttem mennyi mindent hallgatott el, mennyi mindenről nem vett tudomást, mennyi mindenre nem reflektált. Ez egy folyamat, amely nem ért véget. Ezt a folytatom magamban, és nyilván folytatom a családomban is. Nem egy olyan dolog, hogy egyszer csak rájövünk és akkor már nincs vele dolgunk – ez a könyv lezárásában is benne van –, hanem csak arra jövünk rá, hogy nem lesz készen sohasem.

SZD: Azt mondod egy interjúban, hogy "nem akarok sem az áldozatok nevében írni, sem valamiféle múltfeltárásra vállalkozni önmagában". Azon persze sokat kellett dolgozni különösen az 1956-os történettel, hogy a múlt ne csak illusztráljon valamit. Mégis hogyan lehet megtalálni azt az arányt, hogy ne csak jelzés szintjén legyen jelen, hanem hatással tudjon lenni a jelenre?

A regény szerkezete nem egy múltbeli pillanatra épül, mert engem nem a pillanat érdekel. Ha az 1956-os pogromról van szó, akkor szóba szokott kerülni Závada Pál Egy piaci nap című könyve, vagy Szántó T. Gábor novellája, Zoltán Gábor Orgiája, de én pont nem a múltban akartam tetten érni, hogy miért történtek meg ezek a dolgok, hanem sokkal inkább az érdekelt, hogy mi ezeknek az utóélete, hogyan csapódott le a közösségben, és azon keresztül akaratlanul is az egyénekben, és mit lehet vele kezdeni tíz, húsz, ötven év távlatából. Ezért volt szükség a tüdőszanatóriumban játszódó betéttörténetre, hogy ahhoz képest épüljön föl egy csomó minden. A betétfejezethez képest értelmezhető Lente magánéleti síkja és a társadalmi emlékezet síkja. Az érdekelt, hogy mi a viszonya a társadalmi, a családi és a magán-emlékezetnek egymáshoz.

SZD: És a te családodban ez hogyan működött?

Az én családom ebben az egészben közvetlenül nem volt érintett. Erre szoktam azt mondani, hogy én nem tudok se az áldozatok, se az elkövetők pozíciójával azonosulni, hanem azzal a pozícióval tudok azonosulni, amiben a Lente Bálint van. Azzal, ahogyan próbálja a múltbéli eseményeket a saját élete szempontjából értelmezhetővé tenni. Nyilván a mi családunk is ugyanúgy működött, mint az összes többi család. Van egy csomó minden, amiről szívesen beszélnek, és persze vannak kellemetlenebb dolgok, amiről nem szívesen. Talán egy fokkal reflektáltabb közeg volt az én családom, mint sok másik, amit láttam magam körül. Kicsit szabadabban beszéltek a kínos dolgokról is. Az az attitűd, hogy mindent söpörjünk a szőnyeg alá, hogy legyen egy szép felszín, nem volt általános stratégia, bár bizonyos helyzetekben folyamodtak ehhez az eszközhöz. És folyamodunk mi is, mert a túléléshez az is kell, hogy ne folyamatosan ezekről a dolgokról legyen szó. Talán azért is volt arra esélyem, hogy kicsit kívülről tudjak ránézni erre az egész dologra, mert a szüleim nem Hajdúnánáson nőttek föl, csak beköltöztek ebbe a városba. Nem is éltek rokonaink ott. Én az egész közegben kívülálló voltam és azt hiszem, ezért is tudtam higgadtabban végiggondolni, hogy mi történhetett. Ráadásul a szüleimmel kapcsolatban az is egy érdekes dolog, hogy ők odaköltöztek, majd elköltöztek. Az viszonyuk a várossal ideiglenes volt, egy átmenő viszony, míg én azért ott nőttem föl. Így végső soron én lettem az, akinek komolyabb beágyazottsága lett a városban, és nem ők.

MB: És hogyan vagy ezzel a kettősséggel, hogy kívülállóként is tudsz viszonyulni ahhoz a helyhez, amely az otthonosságot adta számodra?

Nem tudom… Nekem mindig volt és meg is maradt az, hogy benne is vagyok valamiben és nem is egészen. Írói szempontból ez nem rossz pozíció, sőt, ígéretes alapállás mindig. Felnőttem ebben a városban, de a családi kötelékek nem kötöttek hozzá.

SZD: Ehhez az is hozzá tartozik, hogy most Bécsben élsz?

Ezt akartam mondani, hogy ugyanez volt az élményem Budapesttel is. Ideköltöztem és egy idő után otthonosan éreztem magam, de nyilván nem itt nőttem föl. Bár én jobb híján azt gondolom, hogy budapesti vagyok, mert ehhez a városhoz van a legtöbb közöm, de nem vagyok budapesti a szó szoros értelmében. Ugyanez van Béccsel. Ott élünk, de én nem vagyok bécsi, nem vagyok osztrák, alig-alig van kapcsolatom a várossal. Emiatt persze sok mindenre rá lehet csodálkozni és sok mindentől függetlennek tudod érezni magadat. Nekem megvan hozzá a képességem, hogy az ilyen helyzetekben feltaláljam magam, nem kezdek el szorongani tőlük, de azt már valahogy az elején megértem, hogy nem vagyok benne százszázalékosan. Már a vidéki kisváros is így működött, mert ott aztán nagyon jelentősek voltak a családi viszonyok. Láttam az osztálytársaimon és a barátaimon, hogy néz ki, ha valakinek a családja generációk óta valahol él. Nagy rokoni hálóval rendelkeznek, a város minden vetületét valahol érintették a családi hálókon keresztül. Nekem mindig felszabadító volt, hogy nem egy eleve meghatározott viszonyrendszerben kell helyt állnom, hanem valamennyire én alakítom ki azokat a helyzeteket, amikbe beleállok, vagy dönthetek úgy, hogy nem állok bele. Ha maradunk Bécsben az is egy érdekes szituáció lesz, mert a gyerekeim ott nőnek föl, nekik az lesz az ismerős közeg és őket oda fogja egy csomó minden kötni. Én pedig valószínűleg tizenöt év múlva sem leszek bécsi.

SZD: Van, akit ez a gyökértelenség nagyon zavar…

Igen, ez is talán egy alkati dolog. Lehet, ha másképpen szocializálódom gyerekkoromban, akkor jobban zavarna. Sokszor nem értettem egyetemista koromban, hogy vidéki évfolyamtársaim miért várják annyira, hogy hazamehessenek. Ők azt fogták fel átmeneti dolognak, hogy Budapesten vannak. A Bécsben élő magyarok pedig arra panaszkodnak, hogy bár nagyon befogadó a város és nagyon könnyű Bécsben élni, de csak egy bizonyos szintig. Bizonyos szint fölött nem tudod kiépíteni a szociális hálód.

MB: Végül még a terveidre térjünk vissza. Tavalyi interjúdban azt mondtad, hogy a regény után újra prózával fogsz foglalkozni talán éppen egy regényen…

Az volt az eredeti terv, hogy ha a regényem készen lesz és a szerkesztés is leülepszik, akkor a regényírás közben felhalmozott novellavázlataimat fogom majd elővenni. Biztosan azért, mert a prózára volt ráállva az agyam, és ezért azt gondoltam, hogy a következő is próza lesz. Aztán ezeket az ötleteket elő is vettem tavaly, de mégse azokkal kezdtem el dolgozni, hanem versekkel. Egy novellát sem írtam azóta, vagy mondjuk úgy, „rendes novellát” nem, mert tárcákat azért igen, a pozsonyi Új Szóba vagy újabban az Indexre azért igen. Viszont a versek elkezdtek jönni. Most úgy néz ki, hogy össze is áll belőlük egy kötet a következő könyvhétre. Aztán, ha majd a verseskötetet lezártam, akkor már tényleg szeretnék nekiülni a novelláknak. És van egy regény elképzelésem is, amihez anyagokat gyűjtögetek már egy ideje. Forgatom magamban, de nem ültem még neki. Még elég képlékeny, de hogy is mondjam, ebben kevésbé a vidék-főváros vonalon mozogna a történet, inkább egy Magyarország és külföld-tengelyen. Mostanában nagyon erősen foglalkoztat a nyugati civilizáció, közelebbről Európa válságtudata, illetve ennek a hagyománya, hogy most mit értünk ezen, miért beszélünk állandóan az európai kultúra végéről. Ez lenne az alapkérdés, természeten emberi történeteken keresztül.

MB: Szóval az európai kultúra krízistudata érdekel.

Igen, mert az európai kultúra folyamatos krízistudatban építkezik. Az érdekel, hogy mi köze van a krízistudatnak a valódi krízisekhez. Mit jelent valaminek a tudata és mit a megélése? Ez a kettő szerintem nagyon nem ugyanaz, mert miközben arról beszélünk, hogy a nyugati kultúra folyamatos hanyatlásban van, aközben, amikor tényleg történik valami, akkor ez a fajta gondolkodói hagyomány egyáltalán nem segít. Hiába trenírozza magát a felvilágosodás óta az európai ember a válságra…

SZD: De szerintem ez mindennel így van az életben, hiába trenírozol…

Világos, egyéni és társadalmi szinten ez nagyon hasonló dinamika alapján működik. Tehát, hogy miközben folyamatosan válságtudatban élünk ez a valódi válságokban egyáltalán nem segít. Ehhez van egy-két történetem. Vagyis elég sok. Aztán majd meglátjuk, hogy merre kanyarodik a dolog.

Modor Bálint – Szekeres Dóra

Forrás: Litera