Könyvajánló: „Per Petterson – Megtagadom”
„...meg kell tartani valamit a gyermeki lelkületből, különben belefásulunk a hétköznapokba."
A The Guardian és a The Times szerint (márpedig azok komoly fórumuk) 2012-ben Az Év könyve lett (norvégul akkor, nálunk idén jelent meg). Aki ennek hallatán valami nehezen olvasható szövegre gondol, azt megnyugtatjuk: a mondatok gördülékenyen futnak egymás után, mint folyóvíz a sima kavicsokon. Ami nyilván a fordító, Földényi Júlia érdeme is – köszönet a Scolar Kiadónak, hogy őt kérte fel a magyarításra.
A Megtagadom, Per Petterson olvasmányos regénye első körben egy sztorit mesél el: két barát történetét, akik gyerek- és kamaszkorukban egy test, egy lélek voltak, és akik között a felnőttkor küszöbén megszakadt a kapcsolat. Harminc év után váratlanul összetalálkoznak – e rövid, villanásszerű esemény indítja el az emlékek villódzását.
Bravúros villódzás ez: a gyerekkor, a kamaszkor és a jelen felnőtt korának idősíkjai villannak egymásba egyféle flash technikával. Váltakoznak az egyes fejezetek során, s velük együtt állandóan változik a nézőpont. Hol az egyik, hol a másik, hol egy harmadik karakter beszél egyes szám első személyben, de előfordul, hogy az író eltávolítja róluk a kamerát, és harmadik személyben szól embereiről.
A történetben a saját hétköznapjainkra ismerünk rá. Sokunknak volt nehéz gyerekkora, szülő által elhagyatva, esetleg bántalmazással súlyosbítva, és nem kevesen élünk együtt pszichiátriai betegséggel, amely egyszer csak kitör, és örökre megváltoztatja személyiségünket.
Petterson legnagyobb erőssége a szövegalkotás. Van a prózájában valami északi hűvösség (norvég íróhoz méltó módon), elfogulatlanság, tárgyilagosság. Az olvasót tiszteli meg ezzel, mert teret enged az érzelmeknek – ránk bízza, mit éljünk át, mit gondoljunk a leírtakról. Talán ez a szabadság teszi, amit élvezve egy délután alatt felfaljuk a könyvet, hogy lapozás közben szinte szárnyalunk, a kibomló érzelmek pedig egyre gazdagabban töltik meg a szívet.
A szerző korántsem tukmálja ránk saját nézeteit, épp ellenkezőleg: felvetődik a kérdés, mi mit gondolunk barátságról, hűségről, eltávolodásról, szerelemről, magányról, összetartozásról és szakításról. Az öntudatról. Hogy az miképpen épül fel, és miképpen hatnak a felnőtt sorsra az ifjúkor eseményei. Hiszen egy apró mozzanat elég, hogy válság idején az oly törékeny emberi kapcsolat darabokra hulljon, bármilyen szorosnak is látszott a kisiklás előtt hosszú évekig.
A Megtagadom a fejlődésregények hagyományaiból merít, amikor két fiúgyermek/kamasz/férfi hősének életét mutatja be a kiskamasz évektől egészen a középkorúságig. A Megtagadom (szó szerint „nem vagyok hajlandó”) cím mögötti attitűd végigsöpör a történeten, az életkorokon, alapviszonyt jelent mindenhez, ami elfogadhatatlan (halál, szenvedés), sőt, szokványos (gondosan felépített, ám tartalmatlan élet).
Gyerekes, kamaszos attitűd ez, de hát meg kell tartani valamit a gyermeki lelkületből, az egymáshoz való gyermekien tiszta ragaszkodásból, különben belefásulunk a hétköznapokba. A két főszereplő eltérő kiutakat választ, de indítékuk ugyanaz: elutasítják, hogy élőhalottként létezzenek. Így lesznek szabadok mindketten.
Rados Virág
A cikk megjelenését a Scolar Kiadó támogatta.
