Kiéhezve a dicséretre
A jeles kutatóval, J.-vel készítettem interjút a minap. Közös ismerőseink, akik tanulnak nála az egyetemen, mindenfélét harangoztak róla. Hogy nehéz ember, hogy először jóban voltak vele, aztán összevesztek, mert J. ezt meg azt csinálta. Kérdeztem tőlük, vajon miért tett ilyet, de többnyire csak vállvonogatás volt a válasz.
Kicsit szorongtam az interjú előtt – nehéz emberekkel nehéz beszélgetni, még ha az újságban való szereplés is a tét. Azt mindenesetre tudtam J.-ről, hogy nemcsak fújnak rá, hanem akadnak, akik megbecsülik. Például a híres, külföldi professzor, aki a doktori dolgozatának a témavezetője volt, azt mondta: ritkán vállal doktoranduszt, de J. nagy tehetség, komoly tudós, folyékonyan beszél és olvas egy csomó nyelven, könnyedén kezeli a keleti és nyugati szakirodalmat. Az egyetem vezetője szintén áradozott róla, az egyik legjobb szakemberüknek tartja. Na, meg a diákok között is vannak, akik töretlenül állítják: J. az a tanár, aki mindig lelkiismeretesen felkészül az óráira. Nem lehet benne csalódni.
Hogy honnan tudom mindezt? Két félévig jártam vendéghallgatóként az illető egyetemre, többször beültem J.-hez is. Szemem-szám tátva maradt a tudástól, amit előadott, a kiszabott időben gondosan és pontosan felépítve a tananyagot, képi, zenei illusztrációkkal fűszerezve. Férjemnek itthon meséltem az órákról, mire látatlanban rávágta: J. nagyon felkészült lehet.
De hát a szóbeszédnek gyakran felülünk, innen adódott a szorongás. Az interjún azonban egy kedves, nyitott, őszinte, sőt szerény ember ült velem szemben, semmi nehéz vagy furcsa nem volt benne. A kéziratot elküldve, hogy átfuthassa, nincs-e benne hiba, odabiggyesztettem neki egy levélkét arról, milyen nagyra tartják őt. Visszaírta, annyira nincs hozzászokva a dicsérethez, hogy hirtelenjében nem is tudja, mit válaszoljon. Csak annyit mond, meg van hatva, és köszöni. Hozzátette: persze, sok hallgatóval egy darabig felhőtlen volt a kapcsolata, ám amikor jött a vizsga, és a diák nem volt rendesen felkészülve, kitört a csetepaté.
Régen, amikor én jártam először egyetemre (90-ben diplomáztam), még nem az oktató volt a hülye, ha valaki a tudatlansága miatt leszerepelt a vizsgán. A diák önmagát hibáztatta, nem a tanárt. A másik meg: nem dicsérjük egymást elégszer. Bezzeg, ha valamit elront a másik, vagy ha csak téved valamiben, mindjárt szidjuk, mint a bokrot.
Örülök, hogy tudósítottam J.-t az igazából neki szóló elismerésekről. Hogy ne csak a háta mögött hangozzanak el, ő pedig kiéhezve várja a jó szót, mint minden normális ember. Szerintem nyugodtan a másik szemébe mondhatjuk, ha klassz dolgokat csinál. Nem leszünk tőle kevesebbek.
Rados Virág
Ajánlott olvasmány egy könyvújdonság: klikkelj az alábbi linkre, és tudj meg többet a kötetről:
Bagdy Emőke, Kövi Zsuzsanna, Mirnics Zsuzsanna: A tehetség kibontakozása, Helikon, 2014