Ki az író, és mi az irodalom?
„Akiben egyszerűség nincs, abban semmi sincs.” (Petőfi Sándor)
Kép: Leonyid Paszternak - Az alkotás fájdalma
„Író az, aki ír” - hangoztatta boldogult édesapám, aki nagy tudású, igen olvasott, rendkívüli művészeti-irodalmi műveltségű ember volt. Nyitott kérdés persze, mi az irodalom, és ki nevezhető írónak. Az esztéták csak abban értenek egyet, hogy az összes létező meghatározás sántít. Egy azonban bizonyos: apám nem vitatta el az író titulust egyetlen, irodalmi szöveget alkotó embertől sem.
Én is nehezen viselem, amikor ilyesmi történik csak azért, mert a mű nem felel meg a kritikus ízlésének, szemléletének. Nem magamra célzok, bár a dolog velem is megesett (kivel nem, aki ír?), hanem például a szórakoztató irodalmi, mondjuk romantikus regények szerzőire. Vagy azt képzeli valaki, egy jó szerelmi történetet olyan könnyű összehozni? Az illető alaposan téved.
Nyugaton, Amerikában nem övezi az irodalomkritikusok megvetése a szórakoztató művek szerzőit. Sőt. Ha valaki jó szerelmes regényt, krimit, sci-fit, fantasyt vagy akár horrort tesz le az asztalra, pillanatokon belül ott találhatja magát a nagy New York Times hasábjain. Mert a kritikusok felkapják a fejüket: ez az ember érdekes, élvezetes, izgalmas, fordulatos, uram bocsá' olvasmányos könyvet írt? Nosza, eresszünk meg róla egy dicsérő cikket. És amikor az olvasók viszik a könyvet, mint a cukrot, az újranyomott példányok borítóján ott díszeleg a felirat: a New York Times bestsellere.
Nálunk sajnos nem az olvasmányélmény-értéke, hanem valami ködös, megcsontosodott és igazságtalan, még csak nem is esztétikai hierarchia alapján szokás megítélni a műveket. Na persze, a hivatalos irodalomkritika! Csakhogy az irodalomkritika normális körülmények között nem lehet „hivatalos”. A „hivatalos” szó az állami kultúrpolitika jelzője. És mikor volt itt szempont az állami kultúrpolitika? A létező szocializmusban.
A háború előtt nálunk is ugyanúgy kezelték az írókat, mint Nyugaton. Kosáryné Réz Lola, Rejtő Jenő és Móricz Zsigmond egyformán írók voltak – az már más kérdés, hogy nem egyformák. És szép számmal akadtak olyan kismesterek, mint Csathó Kálmán vagy Tormay Cécile. A könyveik nagyon jól vannak megírva, és ez attól függetlenül igaz, hogy milyen politikai nézeteket vallottak.
Aztán jött a szocializmus, és mindezt elsöpörte. A Csathó Kálmán-féle jelenségekről kikiáltották, hogy kispolgári alakok, akik méltatlanok a kommunizmus felé menetelő emberiség figyelmére. Az az irodalom, amely nem felelt meg a hivatalos kultúrpolitikának, legjobb esetben is a feledés áldozata lett. Aztán jött a nyolcvanas évek és a felpuhult Kádár-kor, amikor már megtűrték a másképpen írókat. Na, akármit azért nem lehetett mondani, de a nyelvvel lehetett bűvészkedni. Ebből nőttek ki az olyan jelentős alkotók, mint Esterházy Péter, aki látszólag semmi rosszat nem állít a világról, de az egészen másmilyen, kódolt, ezért nehezen érthető nyelvezete egy üvöltő „nem!” arra, amiben élünk.
A szocializmus eltűnt a süllyesztőben, a kultúrpolitikai szemlélet viszont megmaradt. Egy ismert szerzőt, aki az egyik embernek tetszik, a másiknak nem, nálunk „megosztó” személyiségnek könyvelnek el. Holott egy író az embereket nem, legfeljebb a gondolatait tudja megosztani. Megosztó csak a politikus lehet.
Sokáig lehetne még ezen agyalni. A lényeg: igencsak el vagyunk tájolva azt illetően, ki az író, és mi az irodalom. Tanácstalanul állunk a könyvesboltban, és nézzük a könyvhegyeket, mert itt nincs egy New York Times, hogy eligazítson. A hazai irodalmi lapokra a többség joggal legyint, hiszen azok azt kiáltják ki figyelemre méltónak, ami kellőképpen bonyolult. Mert így találódott ki a kádárizmusban. A könnyedre, az egyszerűre, az olvasmányosra pedig fintorognak. Sőt, ami még rosszabb, egy szót sem ejtenek róla.
Rados Virág
Ajánlott könyvek, amelyek különböző műfajúak, és amelyeket olvastunk. Szerintünk érthetők és jók:
Karafiáth Orsolya: Kicsi Lili (magas irodalomi regény)
Nicolas Barreau: A nő mosolya (romantikus regény)
Daniel Silva: A Moszad ügynöke (kémregény)
