Kábítószer, avagy a(z írói) siker mint mákony
„A siker annyira pillanatnyi, olyan, mint a labdának a föld érintése, aztán újra száll, újra leesik, újra röpül egyet, ennyi." (Schubert Éva, színművész)
Sosem felejtem el, amit egy ismert zenész mondott nekem a sikerről. Interjút készítettem vele, és egy ponton arról faggattam, nem érinti-e őt rosszul, hogy dobosként mindig csak a háttérben lehet. Egyáltalán nem, válaszolta M., és amikor hitetlenkedtem, hozzátette: higgyem el, a legtöbb ember nem vágyik a reflektorfényre. Ellenkezőleg – akkor örül, ha békén hagyják, és nyugodtan élheti a mindennapi életét.
Sokáig mégsem hittem M.-nek, mert magamból indultam ki. Én mindig szerettem szerepelni, mindig áhítoztam mások elismerésére. Az iskolában szavalóversenyeken indultam, színjátszó körben léptem fel. Később tanárként a fejembe vettem: én bizony fényes sikerrel fogom leérettségiztetni a diákjaimat. S mivel ezért mindent meg is tettem, összejött.
Aztán mint újságíró az ország akkori első napilapjánál kezdtem el dolgozni. Meg voltam róla győződve, ennek így kell lennie, máshová nem érdemes írni, csakis oda, ahonnan az ember a legtöbb olvasóhoz szólhat. Emlékszem az első kis anyagomra: aprócska tudósítás volt, de én nem tudtam kivárni, amíg beérek a szerkesztőségbe, megvásároltam a lapot az újságárusnál, és az utcán állva azon nyomban százszor elolvastam, a nevemet alatta pedig ezerszer.
Majd jött a regényírás, a mennyei érzés, amikor a könyvem megérkezett a kiadóba a nyomdából, és a kezembe foghattam. Most már nem több szerzőtárssal csapatban kell együtt napvilágot látnia a műveimnek, mint a különböző lapoknál, gondoltam, hanem én magam vagyok a csapat. Sorra jelent meg az öt regényem (három év termése), követte őket a sajtóvisszhang, a méltatások a nyomtatott médiumokban és az interneten, az interjúk különböző rádiókban, kerületi és országos televíziócsatornákon. A Facebookon rengeteg olvasói üzenet, levelek, tetszésnyilvánítások, gratulációk.
Most biztosan azt gondolod, állandóan úszom a boldogságban, én, aki imádok szerepelni, hiszen végre teljesült a vágyam. Szégyenkezve vallom be: nem így van. Kevés sikeres ember árulja el, hogy sikerfüggő; én most megteszem. A siker olyan, mint a mákony. Veszélyes élvezeti cikk, valóságos kábítószer, amelytől az ember hamar függővé válik. És akárcsak a drogokból, ebből is egyre több kell, hogy az élvezője elégedettnek érezze magát.
Ha elfogy valamennyi könyv, egy idő után azon sopánkodom, miért nem vesznek belőle többet. Ha megjelenik rólam ötven cikk, akkor idegesen töröm a fejem, mikor lesz ebből ötvenegy. A rajongói levelek özöne szinte már természetes. Naná, hiszen ebben élsz, közszereplő vagy, megérdemled – sugdossa a fülembe a kisördög, amit a pszichológusok úgy hívnak: túlméretezett egó. Szóval semmi sem elég. Pedig az eszemmel tudom, mindez ajándék, amit meg kell becsülni. Mert ha publikálok, szerepelek, azzal csupán a dolgomat teszem, elvégre ez a foglalkozásom.
Jövő vasárnapra meghívtak íróvendégnek a Goldmark terembe. Nem akármilyen hely – igen rangos kulturális rendezvényeknek ad otthont a főváros szívében. Egy híres operaénekes fog énekelni, velem a pályámról és a könyveimről egy közismert személyiség beszélget majd. Jó párszor jártam a Goldmarkban, de mindig mint közönség: a sorokból figyeltem a neves művészeket. Most pedig helycserés támadással én leszek az egyik azok közül, akiket a közönség figyel. Lenyűgözött ez a meghívás, egyszersmind szembesített a sikerfüggőségemmel.
Úgyhogy itt és most megköszönöm neked, hogy elolvastad ezt a blogbejegyzést és talán a többi írásomat is. Köszönöm neked, hogy vagy. Nélküled én sem lehetnék – nélküled az egésznek nem volna semmi értelme.
Rados Virág
Ajánlott olvasmány:
