Író, ragadj kapanyelet!
(Kép: Dante Gabriel Rossetti - Múzsák)
Parázs vita kerekedett a felnőttek gimnáziumában, abban az osztályban, ahová barátom, A. jár, azon az irodalomórán, amelyiken Petőfi Apostolát vették. Éppen arról beszéltek, hogy s mint volt az, amikor a főhős írta forradalmi művét a világ megjobbításáról, közben családjával együtt egy nyomorúságos padlásszobában éhezett. A csecsemő meg is hal, és az apa, hogy illőn eltemettethesse, eladja utolsó értékét, a feleségétől kapott jegygyűrűt.
Nagy kalamajka támadt az osztályteremben. Valaki mélyen felháborodott. „Miért nem ment el az író kapálni?” – hördült fel bőszen. Tényleg, miért is nem? Talán mert hivatása volt, az egyetlen dolog, amihez értett, és amit meggyőződésből csinált? Csak pechére abban a társadalomban abból nem lehetett megélni? Akkor most kivel-mivel is volt a baj? Vagy ha gyakorlatiasabban fogjuk fel: a kapálás idénymunka, márpedig a mese télvíz idején játszódik, amikor maximum havat lapátolni lehet, de akkoriban nem volt közmunka meg önkormányzat.
S ha továbbgondoljuk: mi lett volna, ha az összes költő, festő, író kapát ragadott volna, amikor képtelen volt eladni a verseit, képeit, regényeit? Most nem volna sem József Attilánk, sem Rembrandtunk, sem Mikszáthunk. Egyáltalán: ha az értelmiségi munka nem konvertálható egy zsák pénzre, akkor a kapálás máris értékesebb ténykedés?
Félreértés ne essék, én becsülöm a fizikai munkát. De találónak tartom a mondást, hogy „suszter, maradj a kaptafánál”. Tehát: „értelmiségi, maradj az íróasztalnál”. Inkább ott van a baj, hogy terjed a nézet, miszerint a szellem emberére nincsen szükség. Mert nem hajt kézzelfogható hasznot. Én is megkaptam a magamét egyik rokonomtól, amikor kicsit rosszabbul ment a szekér: a helyemben ő már egy virágárus mellett volna kisegítő. És hogy nem lehet válogatni. Utóbbiban igaza volt: akinek hivatást adott a jó sorsa, az valóban nem válogathat. „Írjál!” – dörren a belső vagy külső parancs, kinek honnan, és akkor írni kell.
Filozófia professzor ismerősöm úgy fogalmazott: az értelmiség a többiek „szellemi védőernyője.”
Úgy húsz évvel ezelőtt, ha falun jártam, és megtudták, hogy tanár vagyok, rögtön áhítatosabban néztek rám. És itt nem arról van szó, hogy az egyik ember bármiért essen hasra a másik előtt. Csak arról, hogy valóban megvan ez a bizonyos védőernyő-szerep. A tanár tanítja társai gyerekeit, az orvos meggyógyítja őket, a mérnök házakat tervez nekik, az író kimondja azt, amire a többiek maximum csak gondolnak. Kapálni küldeni őket – ez csak egy értelmiségellenes társadalomban lehet üdvözlendő ötlet. Nem beszélve arról, hogy az illető, akinek a fejéből kipattant, éppen felnőtt érettségit készül szerezni. Ahelyett, hogy kapálni menne.
Rados Virág
Ajánlott olvasmányok:
Petőfi Sándor: Apostol (kötelező középiskolai olvasmány)
Umberto Eco: Hat séta a fikció erdejében (antikvár)
