Író az írónak nem (mindig) vájja ki a szemét
Kép: Lila álom, avagy Bauer Barbara és Rados Virág írók a tavalyi Könyvfesztiválon
Most mindjárt azt gondoljátok rólam: megbolondult ez a csaj? A vetélytársát reklámozza, amikor önmagát kellene, pláne, hogy közeledik a júniusi Könyvhét? Igen, kedves olvasóim, megbolondultam. Pontosabban bolond vagyok, ami jelen esetben az átlagtól eltérővel egyenlő. Utálok azon az úton járni, amire a többség rámutat: ezt tessék használni, különben irgum-burgum.
Kis hazánkban a többség által (ki)taposott út egy meglehetősen keskeny ösvény. A szélét ráadásul hatalmas távolság választja el a kerítéstől, amit már tényleg tilalmas áthágni, mert azzal jogos érdekeket, érzékenységeket sérthetünk meg. De a kerítésen belül léteznie kellene a játéktérnek, amit az átlagtól többé-kevésbé elütő egyedek nyugodtan használhatnak. Itt azonban a közvélemény mindenáron vissza akarja őket tuszkolni az ösvényre, elbitorolva az Óz jelmondatát: „Mindig a sárga úton!” Pedig jelen esetben az nem a jó célhoz vezet, csupán a megfeleléshez az elvárásoknak.
De félre a metaforákkal, lássuk, miről van szó. Pontosabban kiről. Bauer Barbaráról, kedves író kolléganőmről. A tavalyelőtti Könyvhéten ismertem meg, akkor jött ki Légikisasszonyok című regénye. Szórakoztató irodalom a javából, amire, amióta csak könyv a könyv, mindig igény volt. S mivel Barbi hajdan légi utaskísérőként dolgozott, sok ezer órát töltve a levegőben, ő aztán tudja, mi a dörgés, valamint, hogy a felhők felett mindig süt a nap. Számára ezek nem üres közhelyek, hanem maga a megélt valóság. Így hát regényeiben (mert azóta írt még kettőt, a Két út között és a Magánutak címűt) a négy főszereplő romantikus vagy éppen prózai kalandjainak sem pusztán a fantázia az alapja.
Szóval arról beszélgettünk Barbival, mi lenne, ha mi nem rivalizálnánk. Hanem támogatnánk egymást. Ahelyett, hogy sandán lesnénk, ki hol van a sikerlistán, vagy féltékenyen találgatnánk, vajon a másiknak hány könyvét vették meg, netán egymást letiporva könyökölnénk be magunkat a sajtóba, inkább elmennénk egymás könyvbemutatóira, dedikálására.
Így is tettünk a tavalyi Könyvfesztiválon. Szombaton Barbi jött el hozzám, kis hátizsákjában cipelve a könyveimet (Bipoláris, A visszakapott élet, Bántalmazó házasság; az In flagranti valamivel később jelent meg), vasárnap én mentem el hozzá. Akkor ő írt nekem ajánlást a regényeibe. Még le is fotózkodtunk, először ketten, aztán egy közös rajongónkkal hárman. A hölgy azt mondta: „Ti tartjátok bennem a lelket.” Talán a legszebb bók, amit író kaphat. Ha nincs Barbi, ez sem lett volna.
Sikerült annyira egy hullámhosszra kerülnünk, hogy még össze is öltözködtünk. A második napon mindketten lilában virítottunk, teljesen véletlenül, mert ezt aztán tényleg nem beszéltük meg. Csinik voltunk és mosolygósak, sokan lájkoltak minket a Facebookon. Naná. Nekem is tetszik, ha vetélytársak acsarkodás helyett barátkoznak. A hétköznapokban szintén segítünk egymásnak, például kicseréljük tapasztalatainkat, mit hogyan érdemes csinálni a közösségi oldalunkon. Egyikünk sem gondolja, hogy leesik a karikagyűrű az ujjáról, vagy a fejéről a korona, ha megosztja tudását a másikkal. Nekem amúgy is vesszőparipám: a kollégákért mindent!
Író az írónak tehát nem mindig vájja ki a szemét. Látjátok? Pedig versenyszakma. De azt hiszem, hosszú távon az térül meg, ha összefogunk, ha szolidárisak vagyunk egymással. Mindenesetre annál biztosan jobb érzés, mint nemtelenül vetélkedni, elnézni a másik feje felett, pláne elgáncsolni a másikat. Nem mondom, kell ehhez némi képesség arra, hogy tovább lássunk az orruknál. Köszi, Barbi, hogy ehhez partner vagy!
Rados Virág
Bauer Barbara eddig megjelent művei a Jaffa Kiadónál: Légikisasszonyok, Két út között, Magánutak
Klikkelj a kék színű szavakra, kifejezésekre! Ezek linkek, amelyekre kattintva sok érdekes infót megtudhatsz!
