Karafiáth Orsolya humora
(Kép: Karafiáth Orsolya portréja)
A parókáival, a jelmezeivel, az extravagáns öltözködésével, a furcsa performanszaival külföldön ő lenne az irodalmi Lady Gaga. De ez nem Amerika, hanem Magyarország, ahol az eredetiséget nem divat díjazni, és ahol, ha valaki egy fejjel kimagaslik a tömegből, nem lábujjhegyre állnak mellette, hanem levágják a fejét. Persze, ízlések és pofonok különböznek, így Karafiáth Orsolya megnyilvánulásait is lehet szeretni vagy nem szeretni. Egyetlen önkifejezési formája azonban nem lehet vita tárgya: az írásművészete. Verseivel, regényeivel az élő kortárs magyar irodalom egyik kimagasló alakja.
Egyre inkább úgy látom, ennek az országnak nincs humorérzéke, vagy ha van, vészesen fogyatkozik. (Tisztelet a kivételnek.) A humorérzék az a képesség, hogy például egy jelenet láttán el tudunk attól vonatkoztatni, miáltal felismerjük benne a vicces visszásságot, amely jellemző ránk. A humor megmutatja, milyen komikusak vagyunk valójában. Ilyenkor szoktunk nevetni titkon önmagunkon is – ez a katarzis egyik formája. Minél kifinomultabb a humor, annál nagyobb elvonatkoztatási képesség kell hozzá. Az irónia, azaz a finoman csípős, esetenként szintén nevetésre ingerlő gúny hasonlóan működik.
Aki viszont egy az egyben veszi a jelenetet, az nem fog nevetni, így a katarzis, azaz a feloldódás nála elmarad. Márpedig arra mindnyájunknak szüksége van az életünket szétziláló, rengeteg feszültség közepette. A humorérzék nélküli ember a jóízű röhögés helyett inkább bajainak keserű levében fortyog, és sebzettségében előbb-utóbb nekitámad valakinek. A humorérzék hiánya rendkívül veszélyes dolog.
Hogy miről jutott mindez az eszembe? A sokoldalúan tehetséges, általam nagyra becsült író és költő, Karafiáth Orsolya legújabb könyve, A házikedvenc című, felnőtt meseregény kisfilmjéről. Benne az Orsolya alakította szereplő csak zabál és zabál, majd a végén mohó harapásokkal magába tömi saját pillecukor babamását.
Nem nagy ördöngösség kitalálni, mit üzennek e képsorok: evésközpontú világunkban mi is zabálunk és zabálunk, képtelenek vagyunk abbahagyni, így aztán hízunk, dagadunk, majd' kipukkadunk. Az étkezés többé már nem funkcionális cselekvés, amely arra szolgál, hogy a testünket tápláljuk, hanem kártékony függőség. A szorongásunkat próbáljuk csillapítani vele. A művész a társadalmi jelenséget mutatja meg, figurázza ki, humorosan, sőt, ironikusan sarkítva: ha cukorból lennénk, talán még önmagunkat is felfalnánk.
Erre hogyan tálalja a jelenetet az egyik sajtótermék? Ahelyett, hogy eligazítaná a közönséget a látottakat illetően, azt írja, „Karafiáth Orsolya a saját cicijét harapdálja”. Nem csoda, ha egy ilyen címet viselő cikk alatt humorérzék nélküli országunkban csak úgy hemzsegnek az írót cikiző, sértegető kommentek. Mindezt azért, mert nem történt meg a nevetéshez szükséges elvonatkoztatás. Nem vették észre, hogy a jelenetet játszó szerző nem önmagával azonos, hanem a regénye karakterével, a pillecukorbaba pedig jelkép, idegen szóval szimbólum.
Persze Orsolyának nem ez az első akciója, amivel kiveri a biztosítékot. A parókáival, a jelmezeivel, az extravagáns öltözködésével, az előadásaival külföldön ő lenne az irodalmi Lady Gaga. De ez nem Amerika, hanem Magyarország, ahol az eredetiséget nem divat díjazni, és ahol, ha valaki egy fejjel kimagaslik a tömegből, nem lábujjhegyre állnak mellette, hanem levágják a fejét. Itt nem használatosak az olyasfajta szavak, mint „eredeti”, „tehetséges”, „kreatív”, „különleges egyéniség”, amelyek pedig a jó művész ismérvei. Mifelénk őrá olyan jelzőket aggatnak, hogy „megosztó”, „elvont”, „deviáns”, „nem komplett”. Nálunk a kitaposott út szent és elhagyhatatlan.
Pedig jó volna végre tudomásul venni: egy művész sosem fog együtt menetelni az átlaggal. Sajnálom, kedves polgártársaim, a művész mindig is „elvont” lesz, mindig ki fog lógni a sorból. Ez ugyanis a dolga. Ő a kitaposott úton elpusztulna, azaz nem alkotna többé. És akkor ki ajándékozna meg minket a katarzissal?
Orsival egyébként megvan a kettőnk története. Még kezdő, de már sikeres költő volt, én pedig a Népszabadság újságírója, amikor írtam róla egy portrét a lapba. Akkor mondtam neki, egyszer majd én is szépirodalmat akarok írni, de úgy érzem, még nem jött el az ideje, várok hát vele. Erre ő: nagyon tetszik neki, hogy valaki egy ilyen érzés mellett képes várni.
Eltelt tíz év. Megjelent tőlem a Bipoláris, A visszakapott élet, megjelenés előtt állt a Bántalmazó házasság. Akkor jött ki Orsitól a Kicsi Lili, ez a zseniális lélektani regény. A régóta jól ismert és elismert költő, író és performer elvállalta a háziasszony szerepét Gantner Ádám író kollégánk Siksze című művének a bemutatóján.
Az esemény kezdete előtt negyedórával csendben leültem az egyik hátsó sorba. Egyszer csak ott terem Orsi, és szeretettel köszön. Mondja, milyen jólesett neki annak idején az a portré. Tíz éve? - hüledeztem. Hol van az már! Ő mindenre emlékszik, válaszolta, és az elsők különösen kedvesek neki.
Szóval ilyen szerény ember Karafiáth Orsolya. És milyen tehetséges! Mint a nap.
Rados Virág
Karafiáth Orsolya újabban megjelent könyvei a Scolar Kiadónál - klikkelj az alábbi, kék linkekre, és tudj meg többet a könyvekről:
