Fotózkodás

Kiposztoltam a Facebookon régi kedves kollégám, Kováts D Zsolt rólam készített portréját. Nagy sikert aratott, több mint száznegyvenen lájkolták, és számosan kommentelték. A megjegyzések többsége arról szól, milyen szép vagyok, jó a hajam, egyre fiatalodom, csinosodom. Az ilyesmi persze hízeleg az ember hiúságának, de maradjunk ennyiben. Nem vagyok én olyan szép, csinos, 47 évesen pláne nem fiatal. És ha mégis, azt Zsolt mutatta meg.

Már korábban beszéltük róla, csinál rólam egy sorozatot, amiből lehet majd képet választani az új könyvem hátsó borítójára. Megállapodtunk, hogy a lakásomon hajtjuk végre a műveletet, mert az ember az otthonában tudja leginkább elengedi magát. Tudtam, milyen jó fotográfus Zsolt. A Népszabadságnál évekig dolgoztunk együtt. Legszívesebben vele mentem interjúzni, mert mindig tűpontos képeket csinált az embereimről. Olyanokat, amelyeken az interjúalanynak a személyisége is látszott, nemcsak a vonásai.

Mostanában nem vagyok valami jól. Hónapok óta. Sok a gondom, rengeteg a munkám, kevés a pénzem, na meg itt van ez a fránya elmebaj, a bipoláris zavar. Egy másik fotós kolléga még tavasszal szintén járt nálam, hogy lekapjon egy újságcikk számára, amelyben szerepeltem. Megkértem, adjon pár képet, hadd rakjam ki valamelyiket a könyvborítómra.

Elküldte a sorozatot, én pedig elképedtem. Élettelen vonások, lárvaarc különféle variációkban. Aztán egy társaságban összefutottam Zsolttal. Itt van az én hősöm! - ugrottam a nyakába. Hosszú évek után most költözött haza külföldről.

Azon a szombaton, amikor eljött megcsinálni a képeket, sem voltam top formában. Még kisminkelni sem volt kedvem, ő beszélt rá. „A kép más, mint a valóság, ott nem mozog az arcod – mondta, – kell egy kis hangsúly a szemnek, a szájnak, a bőrnek.” Nagy kelletlenül kipingáltam magam.

Nekikezdtünk. Látva az első felvételeket a digitális készüléke nézőkéjén, elkeseredtem. Megint mozdulatlan vonások, megint lárvaarc. Zsolt nem szólt semmit, fotózott tovább. És egyszer csak ellepett minket (én legalábbis úgy éreztem) a régi hangulat. A közös munka légköre, amelyben oly otthonosan mozogtunk együtt több mint tíz éve – ő, a fotós és én, az újságíró. Lehullott rólam minden gond és baj. Csak a kamera maradt, és mögötte Zsolt.

Arról nem tudok beszámolni, hogyan állította be a masinát, és hogyan dolgozta ki utána a felvételeket. Ezek az ő műhelytitkai. De a képein jobban látom önmagamat, mintha tükörbe néznék. Mert Zsolt, aki remek megfigyelő és jó az emberismerete, tudja, milyen vagyok. Nemcsak kívül, belül is. Előhozta belőlem a jót, és megörökítette. Megragadta a pillanat örökkévalóságát.

A tükörbe néző arc mindig csalóka. Az igazi tekintetünk az, amellyel a másik emberre pillantunk. Ha kedveled az illetőt, ráadásul közös emlékeitek is vannak, akkor kedves lesz az arcod.

Az igazi fotós pedig? Ő művész, és a művész a látásmódjával és felkészültségével hitelesebben érzékelteti a valóságot, mint amilyen az a hétköznapokban. Megmutatja az igazságot a felszín alatt. A portréfotózás ezért az egyik legnehezebb műfaj: nemcsak a modell arcát, hanem a benne rejtőző lelkét is ábrázolni kell. Ez sikerült az én régi kedves kollégámnak, Kováts D Zsoltnak. Büszke vagyok, hogy annak idején vele dolgozhattam.

Rados Virág

Ajánlott olvasmányok:

Enczi Zoltán: A digitális fotózás műhelytitkai kezdőknek
Baki Ádám: Zoom in - A digitális fényképezés A-tól Z-ig
David Präkel: Kompozíció - A fotográfia alapjai (2. kiadás)
David Präkel: Világosítás - A fotográfia alapjai 2.
David Präkel: Expozíció - A fotográfia alapjai 3.
David Präkel: Fekete-fehér fotózás - A fotográfia alapjai 4.
Michael Freeman: Fotósszemmel – Képkompozíció a digitális fényképezésben