Felkavaró találkozásom egy rokon lélekkel
A tabudöntögető regények sajátossága, hogy míg egyeseket a szókimondás vonz, másokat taszít. Vonzza azokat, akik nem félnek szembenézni az olykor fájó valósággal, és tetszik nekik, hogy a könyvből, mint valami tükör által, az író élményein keresztül önmagukat is jobban megismerhetik. Mindez riasztó azoknak, akik szívesebben söprik a bajokat a szőnyeg alá. Vagy egyszerűen lehet, sokan, ha könyvet vesznek a kezükbe, felhőtlenül akarnak szórakozni. Ennek is van létjogosultsága.
Történt, hogy 2011-ben megjelent az első regényem, a Bipoláris. Saját élményű próza, tehát az én mentális betegségemről, a vele való (szerencsére sikeres) küzdelmemről szól. Jó érzés, hogy a könyv máig sokakat érdekel, érintetteket és kíváncsiakat egyaránt. Persze, szenzációszámba megy, ha valaki kiáll a placcra, és elkiáltja magát: hékáim, én bizony elmebeteg vagyok! Mert a bipoláris zavar, bár az értelmi képességekre nincs hatással, hangulati betegség lévén azért mégiscsak az elme betegsége.
A lényeg azonban most következik. Úgy két hete újságíró kollégám érdeklődött, mi a véleményem egy új könyvről, amely mostanában látott napvilágot. Anoni Mara: Bűn vagy bűnhődés. Vallomás egy traumáról és a terápiáról. Kollégám elmondta, biztos forrásból tudja, a szerző, aki szintén a saját történetét írta meg, az én regényemet olvasva merített ehhez bátorságot. Szembesült azzal, nem dől össze a világ, ha az ember ilyen formában mások elé tárja búját-baját. Naná, hogy kíváncsi lettem, rögtön be is szereztem egy példányt.
Letehetetlen. Egyrészt nekem tetszik, ha valaki tabutémáról mer beszélni, ráadásul a saját élete a tét, vele történt ugyanis a bántalmazás – megrázó módon az egyik legsúlyosabb: kora gyermekkori és szexuális természetű. Másrészt csodálatosan írta meg a könyvet. Szépen és egyszerűen – hogy a József Attila-i stíluseszményt idézzem: „kecsesen okos csevegésként”. Sodró lendülettel, önmagával szemben abszolút őszinteséggel, ami lenyűgözi az olvasót.
Engem legalábbis teljesen a hatalmába kerített. Az irodalmilag hibátlan mondatok olyan igazságokat fogalmaznak meg, amelyek megérintik a szívet, mert mélyen elgondolkodtatnak a kapcsolatokról, a családról, a szerelemről, az önmagunkról alkotott képről, és általában az emberi létről, annak értelméről. Egy kis füzetbe össze fogom gyűjteni a szövegből azokat a részleteket, amelyeket, komolyan mondom, legszívesebben felhímeznék a falvédőre. Nem akarom őket elfelejteni.
Az már csak hab a tortán, hogy a szerző a magyar irodalomban korábban virágzó műfajt újít meg: a vallomásprózáét. Egyes szám első személy, semmi fikciószerűség, semmi regényírós sztorizás vagy párbeszédezés. Pusztán az „én” van és az „én” bánata, vívódásai, harca, majd a győzelem, amit saját erejéből arat régi önmaga felett. Az igazi diadal, a legtöbb, amit ember elérhet. A főhős túllép a bűnös és a bűnhődő szerepén (amire pedig szörnyű múltja kárhoztatná), letépi a két egyaránt igaztalan, mérgező álarcot, és megtalálja saját érett, fejlődni képes személyiségét.
Rengeteget adott nekem ez a könyv. Én is sok mindenre rádöbbentem belőle, olyan dolgokra, amik korábban eszembe sem jutottak. Köszönöm, Mara. Most duplán örülök, hogy megírtam azt a regényt, mert így te is megírtad a történetedet. Persze tudom, nem Marának hívnak – az Anoni Mara a névtelen szerző, Anonymus nőiesített változata. Remélem, egy nap előlépsz az ismeretlenségből, és akkor nemcsak képzeletben ölelhetlek meg.
Rados Virág
Klikkelj az alábbi kék linkre, és nézd meg a könyvet weboldalunkon:
Anoni Mara: Bűn vagy bűnhődés. Vallomás egy traumáról és a terápiáról. Noran Libro, 2013
