„Engem mindig a történetek és a sorsok izgattak”

Erdélyi családból származol, ahol máig különlegesen szép, gazdag magyar nyelven szólalnak meg az alkotók. Dédapád Áprily Lajos, nagyapád Jékely Zoltán. Hogyan befolyásolta a pályádat ez az örökség?

Budapesten születtem, az itteni nyelv otthonos a fülemnek. Legfurcsább gyerekkori emlékem, amikor Nagykenden, nagyszüleim falujában, ahol apai nagyapám volt a református lelkész, a helyi gyerekek „szánkázni s csicsonkázni” hívtak. Fogalmam sem volt, mi az ördögöt akarnak tőlem. Az éneklő erdélyi hangsúlyozás, a helyi tájnyelv most is bizarr számomra. De ebből megtanultam, hogy a nyelvnek milyen rétegzettsége van, mennyi asszociáció tapadhat a szavakhoz, mondatszerkezetekhez. Aztán ehhez jön még rengeteg minden: Jancsó Adrienne nagyanyám székelyesített balladamondása, a családban tovább élő tájnyelvi elemek. Én ma is „lehreben” sütök, a húst „potyolom” - bár a zöldségesnél répát kérek, és nem „murkot”; krumplit, és nem „pityókát”.

Milyen olvasmányélményeken nőttél fel? Volt valamilyen rendszeresség abban, ahogy a szüleid, tanáraid a kezedbe adták a könyveket, vagy ahogy később magad válogattad össze őket?

Volt egy nagy könyvespolcunk, és valahogy úgy esett, hogy a szüleim hagyták, hogy szabadon garázdálkodhassak rajta. Az első komoly könyv, amit elolvastam - elsős voltam általánosban -, ne röhögjetek, a Száll a kakukk fészkére volt. A tanárokat ezzel az információval sikerült halálra rémisztenem. Akkor kaptam rá arra, hogy olyasmit szeressek olvasni és tudni, amit a közösségemben senki, vagy csak kevesen. Aztán jött minden, nagyjából összevissza. A világirodalomba hamar belevetettem magam, hetedikes-nyolcadikos koromra már rengeteget összeolvastam, és ennek megfelelő katyvasz volt a fejemben. Ebben aztán csak az egyetemi tanulmányok fegyelmezett ritmikája tudott rendet tenni.

Miként határozta meg későbbi írásművészetedet az olvasmányaid köre? Kik azok az alkotók, akik leginkább hatással voltak rád, illetve melyek azok a művek, amelyek emlékezetesek számodra?

A legemlékezetesebbek Goethe és Thomas Mann művei: ezeket a szerezőket sokszor olvastam újra gimnazista koromban. Volt idő, hogy nagyjából kívülről tudtam a Faust mindkét részét (a Jékely-Kálnoky fordítást). Aztán persze minden más is sorra került, bár magyarok viszonylag későn. Mészöly Miklós és Ottlik Géza volt az első, meg persze Krúdy. Később a görög-latin szakon jöttek sorban az antik szerzők, magyar szakon pedig a magyarok.

Hogyan lettél klasszika-filológus?

Akkoriban senki sem ment klasszika-filológusnak, ez szinte már önmagában elégséges okot adott. Magától értetődő volt, hogy olyan irányba induljak el, amerre senki más. Az számított trendinek, ha szociológusnak vagy pszichológusnak jelentkezel, részemről tehát ezek a szakok szóba sem jöhettek. Meg hát volt valami olthatatlan vonzódásom e nyelvek iránt, amelyek részint Péterfy nagyapám református lelkészi könyvtárából, részint Jékely nagyapám klasszikusokat bőséggel tartalmazó bibliotékájából találtak rám. A szomjúsághoz hasonlítanám az érzést: ki kellett ürítenem e nyelvek poharát.

Mennyiben segít első szakmád az írásban? Hogyan függ össze a kettő?

Ott tanultam meg írni. Olyan szoros közelségbe kerültem a nyelvvel, a mondattal, a ritmussal, a történettel, amit korábban a leglelkesebb olvasás sem tudott produkálni. A görög és latin mondatok lefordításakor tanultam meg a nyelv gyurmázását. A törekvést arra, hogy minél árnyaltabb, sokrétűbb, telítettebb értelmű és hangzású szöveget hozzak létre.

Hogyan lettél regényíró?

Engem mindig a próza érdekelt, az alapos kifejtés, a részletgazdag elbeszélés és sűrítés egyszerre. Ráadásul a történetek és a sorsok izgattak. Vagy fordítva: a sorsok történetei. És az, hogy ezeket miféle módokon lehet elmondani. A prózának ritkán érdekel csak a poétikai, szöveg-természetű használata. Mindig a történet felől szerettem közelíteni. Nekem a legnagyobb kaland az volt, hogy azt figyeljem, az újra és újra ismétlődő történetek hogyan jelennek meg más és más alakban, ahogy a civilizáció és a műveltség más és más szűrőjén át tekintünk rájuk.

Bevallom, én a Kitömött barbár kapcsán hallottam rólad először, és ezzel nem vagyok egyedül. Holott aki egy ilyen fontos regényt meg tud írni, az nyilvánvalóan jelentős alkotó. A szakma el is fogadott, hiszen megkaptad a József Attila- és a Márai-díjat is. Minek tudod be, hogy a nagyközönség ezzel szemben eddig nem nagyon ismert, olvasott téged?

Nem írtam olyasmit, ami átvitt volna egy bizonyos ingerküszöböt. A negyvenes éveid végén megírni az írói jellegedet meghatározó könyvet nem éppen ritkaság, Mészöly a Saulus előtt csak meséket írt, minden lényeges utána jött, Ottlikra pedig biztos nem emlékeznénk csak a Hajnali háztetők és a novellák okán, ha a negyvenes évei végén nem jelenik meg az Iskola a határon.

Minek tulajdonítod a Kitömött barbár elsöprő sikerét?

Hatásosan elmondott, hatásos történet. Megcsinált valami olyat, ami régóta nincs a kortárs magyar irodalomban: nemcsak az intellektualitásra támaszkodik, hanem erős kifejezéskinccsel és dramatikus szerkesztéssel katarzis kiváltására törekszik.

A számos méltatás közül melyik észrevételt érezted a legtalálóbbnak?

Mindegyiknek volt valami sajátos szempontja, amelyre jobban figyelt, mint a többiek, ezért aztán valamennyi izgalmas olvasmány volt. Nagy öröm látni, hogy senki sem akarja rutinból megoldani a feladatot, és hogy még a jeges szívű irodalmárokban is felkavart valamit.

Mi az, amit nem vettek észre, pedig szerinted fontos a könyvben?

A regény alapvetően motívumokra és képekre épül – ezeknek az alapos feltérképezése és értelmezése még nem történt meg. Remélem, születik majd róla szakdolgozat vagy doktori értekezés, amelyben ennek is utána mennek.

Tíz évig írtad a Kitömött barbárt. Mennyire volt ez számodra nyomasztó?

Csöppet sem, roppant szórakoztató volt. Minden napot nagy izgalommal vártam, akkor is, amikor tudományos szöveget írtam a tárgyban, és akkor is, amikor szépirodalmit. Ezen a folyamatos felfedezőúton mindennap történt valami teljesen váratlan. Tíz év szafari volt.

Miért volt szükséged ennyi időre ahhoz, hogy elkészülj a regénnyel?

Nincs rá szükség végül is: a nettó idő, amíg a regény teste megformálódott, két év volt. A bruttó tartott sokáig: az anyaggyűjtés, a tudományos feldolgozás és a forma keresése. Azzal is elment némi idő, amíg ráakadtam Sophie-ra mint elbeszélőre. Erre a szerepre korábban több jelölt volt, de a castingon végül elbuktak.

Volt ebben a tíz évben bizonytalanság? Kételkedés önmagaddal szemben? Esetleg várakozás, hogy a megfelelő pillanatban jöjjön ki a regény?

Kételkedés mindig van, ilyen az alapbeállításom. Ezért sokat törlök és javítok. Sosem érzem elég jónak, amit csinálok.

Úgy gondolom, aki tíz évig képes dolgozni egy regényen, az nagyon alapos, gondos író. Az élet más területein is ilyen vagy?

Ami érdekel, azt alaposan csinálom. De ha valamit muszájból kell megtennem, azt bizony összecsapom, akármi lesz a következménye.

Milyen munkamódszerrel dolgozol?

Kitalálok, megírok. Tervezek és megvalósítok, közben felülírom a tervet, irányt módosítok, újratervezek, aztán az új tervet valósítom meg. Azért dolgozom terv alapján, mert az egészen távoli pontokról is szeretem előre tudni, mi lesz a hatása annak a döntésnek, amit egy adott pillanatban meghoztam.

Az írás mesterség is. Milyen módszerrel sajátítottad el ezt a magas szintű szakmai tudást?

Sok zenét hallgattam, és sok képet néztem. Ezt tartom a legfontosabbnak. Emellett persze rengeteget olvastam és írtam is, de a ritmusérzék és az arányok megtalálása számomra zenei és vizuális feladat. Mindig igyekeztem a legjobbakat olvasni, szemlélni, hallgatni, majd ehhez hozzáadni az én saját, megismételhetetlen léttapasztalatomat és mindent, ami fáj és gyötör.

A Kitömött barbár irodalmi beszélője egy nő, Török Sophie, Kazinczy Ferenc felesége nézőpontjából, egyes szám első személyben szól az olvasóhoz. Engem mint nőt jólesően lepett meg, mennyire hitelesen. Miért választottad ezt a megoldást, és mennyire volt nehéz megvalósítani? A személyiséged milyen rétegeit kellett ehhez mozgósítanod?

Nem kell hozzá nőnek lenni, hogy női szöveget írjon az ember. Számos érzelmi megközelítést használtam, sokszor kellett a regénybeli beszélőnek féltékenyen megnyilatkoznia. Össze kellett rakni a hangját, egy megtört altot. Ezek papíron dőlnek el. És hogy miért őt választottam? Egyrészt történeti okokból, hiszen a „valóságban” Sophie volt abban a helyzetben, hogy ismerhette Angelo és Ferenc sorsát, majd egy sorsdöntő és átszellemült pillanatban egyszerre vehette őket szemügyre egymás tükreiben. Másrészt az ő belső monológja könnyebben átélhető. Megnyitja az olvasót a történet számára, hamarabb eltörli az esetleges ellenérzéseit és fenntartásait.

Miről szól a következő munkád?

Talán az is a boldogság kereséséről. Biztosan most csak azt tudom, hogy nem lesz történelmi díszlete, ellenkezőleg: a jelen díszleteit fogom használni.

Mennyi időt szánsz rá?

Ameddig készen nem lesz. Ilyen értelemben az idő nem lényeges. Az fontos lehet, mikor talál az ember egy csapot, ha szomjas. De hogy egy regényt mikor fejez be, az tök mindegy.

Mennyire ösztönöz, hogy az olvasók most, a Kitömött barbár sikere után valószínűleg nagyon fogják várni az újabb könyvedet?

Felvillanyoz a gondolat, de istenigazából én továbbra is a saját elvárásaimnak akarok megfelelni. Jólesik viszont arra gondolni, hogy mások is várnak tőlem valamit, nemcsak én önmagamtól.

A Kitömött barbár első olvasatban a történet érdekességével kelti fel az érdeklődést. Bár az irodalom a nyelvben él, az emberek többsége a cselekmény, illetve a téma alapján választ könyvet. Nem tartasz attól, hogy a következő műved, legyen bármilyen jól megírva, nem vált ki ekkora visszhangot?

Ez bizony lutri. Még a legnagyobb körültekintéssel és tapasztalattal sem lehet kiszámítani a közönség reakcióját. Meglátjuk. Én azon leszek, hogy még többet, még jobbat hozzak ki a következő anyagból.

Ajánlott olvasmány: Péterfy Gergely: Kitömött barbár

Kattints ide korábbi könyvajánlónkért: A szép szó katarzisa (Péterfy Gergely: Kitömött barbár)