Dühös gondolatok az idei Nobel-díj kapcsán
„Az irodalmat jellemezhetném úgy, mint egy háztartási gépet, ami segít, és könnyebbé tudja tenni a napjainkat." (Lackfi János)
Amikor kezembe vettem a pénteki újságot, és lázas izgalommal arra az oldalra lapoztam, amely a legújabb irodalmi Nobel-díjasról szól, elöntött a düh. Igen dühöngtem: miért nem ismerem egy olyan jelentős írónak a nevét, aki életművéért megkapja a legrangosabb irodalmi kitüntetést? Úgy éreztem magam, mint akinek elfelejtettek szólni egy fontos dologról, pedig joga lett volna a tájékoztatáshoz.
Persze most, hogy Patrick Modiano megkapta a Nobel-díjat, bepótolhatom a mulasztást. Jelenleg több hazai kiadó verseng a könyvek megjelentetésének jogáért, úgyhogy a fontos Modiano-művek hamarosan magyarul is napvilágot látnak. De akkor is égető a kérdés: ezek szerint nekünk irodalmi Nobel-díj kell ahhoz, hogy felfigyeljünk egy jelentős alkotóra? És mi van a többiekkel, akik szintén fontosak? Lehet, úgy szállunk a sírba, hogy egész életünkben a nevüket sem hallottuk? Egyébként az idei esethez hasonlóan jártunk tavaly Alice Munróval, aki már évtizedek óta szerte a világon ismert és elismert szerzőnek számított. Akkor azonban volt egy kiadó, a Park, aki már korábban meglátta az író jelentőségét, és vette a bátorságot, hogy sok millió forintot kockáztatva kiadja a műveit – a jelentős magyarországi visszhang minden reménye nélkül.
Nem mintha Mondiano munkái nem jelentek volna meg magyarul. Na igen. De hány, és mikor? A most 69 éves francia író 1968-ban debütált az első regényével, amely már akkor komoly visszhangot váltott ki. 1978-ban pedig a Sötét boltok utcája című regényéért megkapta Goncourt-díjat, a legrangosabb francia irodalmi kitüntetést, amelyet „az év legjobb és legképzelettelibb prózai művének” ajánlanak. A díj birtokosai között olyan nagyságok akadnak, mint például Marcel Proust.
A Sötét boltok utcája annak rendje és módja szerint két évvel később, 1980-ban meg is jelent magyar fordításban – a Magvető Kiadó hazai viszonylatban jó időt futott. 34 éve. Lássuk a többi kiadványt! A honi könyvkiadás a negyvenhat éve pályán lévő alkotó összesen négy regényét tekintette megjelenésre méltónak. Az 1986-os Augusztusi vasárnapok tíz évvel később, 1996-ban látott napvilágot az Elek és Társa Kiadónál, az 1997-es Dora Brudert 2006-ban adta ki a Vince Kiadó, a 2001-es Kis Bizsut pedig szintén egy kis könyvkiadó, a Tarandus jelentette meg 2014-ben. Hála és köszönet érte! Mi kapható most közölük? A neten a két legutóbbi, némi keresgélés után.
Kicsiny nemzet vagyunk, ráadásul irodalmi jellegű kultúrával, szükségünk volna a kitekintésre a kortárs külföldi irodalomra. Ma már nincsenek olyan orgánumok, mint például a Rakéta Regényújság volt, amely ízelítőt adott a nagyközönségnek abból, mi történik az irodalom földjén a határainkon túl. Holott a nyitottság termékenyítőleg hatna olvasókra és írókra egyaránt. Így viszont az embernek egyre inkább olyan érzése támad, mintha valami kulturális befőttesüvegben élne, elszigetelve a világirodalom nagy áramlataitól. Fuldoklunk ebben a szűkülő térben, és jobb híján régi csontokon nyammogunk, még mindig ugyanazt gondolva az irodalmiságról, amit a nyolcvanas években.
Az olvasók többsége viszont érzi, mindez túlhaladott, és éhezik az újdonságra, arra, hogy valaki, valakik, jelesül az írók megmutassák, hogyan létezünk a mai világban. De a könyvesboltban nem találják meg a válaszokat. Ott halmozódik a tengernyi kötet, és az ember tanácstalanul áll közöttük. Mert van ugyan magyar nyelvű irodalomkritika – a szakmának. Az olvasónak azonban nem irodalomelméleti szakzsargonban megírt, nyakatekert elemzésekre van szüksége, hanem közérthető hívószavakra és kulcsszavakra ahhoz, hogy egy könyv megvásárlásakor dönteni tudjon. Angliában, Amerikában megvan ez a hagyomány, mert ott az értelmes, olvasott, művelt újságírók megteremtették. A New York Times, a Guardian, a Washingtion Post könyves rovata segédkezet nyújt a választáshoz – amit érdemes elolvasni, azt ajánlják, amit nem, arról hallgatnak.
Sok értelmiségi mérgelődik azon, milyen alacsony szintű nálunk a szövegértés, és az emberek vacakokat vásárolnak. Jobb lenne azonban magunkba nézni, legalább nekünk, írástudóknak: mennyiben járultunk hozzá, hogy ne így legyen? Szerintem semennyiben. Mivel nincs színvonalas könyvajánló kultúra, nem csoda, ha az olvasók többsége azt veszi meg, amit leginkább reklámoznak. Annak a létezéséről van ugyanis tudomása. Most, az idei Nobel-díj kapcsán sokan teszik fel maguknak a kérdést: hogyhogy én erről az íróról nem hallottam? Magukat kárhoztatják, pedig nem ők a hibásak.
Persze akad, aki rábukkant Patrick Modianóra – na de hogyan? Sokatmondó annak az olvasónak az esete, aki két napja tett közzé egy bejegyzést a moly.hu-n. Annak idején a könyvtárban, a kiselejtezett könyvek polcán (!) látta meg a Goncourt-díjas Sötét boltok utcáját, amit kerek 100 forintért meg is vásárolt. Most, hogy az író Nobel-díjas lett, vette a fáradságot, és elolvasta. A bejegyzés a továbbiakban azt taglalja, milyen fantasztikus élménnyel ajándékozta meg az illetőt a könyv.
Te tudsz olyan fórumot, ahol érdemes jó könyvekről tájékozódni? Ha igen, kérlek, oszd meg velünk a tapasztalatodat.
Ajánlott olvasmányok: természetesen Patrick Modiano művei, de még várnunk kell rájuk.
