Borzongjunk! (Luke Delaney: Hideglelés)
„Legyen az ember bátor, és nézzen szembe a valósággal. E bátorság nélkül nem érdemes élni.” (Agatha Christie)
Van egy sorozatgyilkos, aki a rendőrök fejével gondolkodik. Van egy rendőr, aki a sorozatgyilkosok fejével gondolkodik. Ezek ketten macska-egér játékot játszanak egymással. Nos, kedvet csináltam a Hidegleléshez? Ez a címe Luke Delaney első thrillerének, amellyel rögtön belopta magát a hátborzongás kedvelőinek kitalált hardkrimi-műfaj rajongóinak szívébe.
A gyengébb idegzetűeket persze óvnám attól, hogy keresztülrágják magukat a regényen – még rosszat találnak álmodni. De őket a borítókép remélhetőleg eleve elrettenti, pontosabban megvédi ettől az élménytől. A Jaffa Kiadó könyvén ugyanis egy iszonyatosan ronda bogár terpeszkedik. A fotó telitalálat: nyilvánvaló utalás a pszichopata gyilkos sötét lelkére. Mert milyen ember az, aki sportot űz mit sem sejtő áldozatok előre megfontolt, módszeres legyilkolásából? Beteg lélek, beteg elme, undorítóbb egy undorító rovarnál.
A szerző bepillantást enged ebbe a velejéig gonosz elmébe, amikor egyes szám első személyben, jelen időben mondatja el vele, miképpen tervezi el a kiszemelt nő vagy férfi lemészárlását, hogyan hajtja végre, mit érez közben. Delaney ugyanakkor mégsem esik öncélú túlzásba, mint például Bret Easton Ellis az Amerikai pszichóban, ahol a szadista főszereplő nyakra-főre öldököl, és senki még csak meg sem próbálja megállítani.
A Hideglelés sorozatgyilkosának van ellenpontja: a nyomozó. Ők ketten két világot képviselnek, a jót és a rosszat, amelyek között van átjárás. Mert a zseniális rendőr elméjének, mint mindegyikünkének, létezik sötét oldala is. Könnyebben hozzáfér, mint mások – egyrészt a borzadállyal teli gyerekkora okán, másrészt mert meg van áldva azzal a ritka éles intuícióval, amellyel csak a legkiválóbb zsaruk rendelkeznek. Ha egy gyilkossági helyszínen jár, egyenesen érzi az áldozat látványából, a falak, a tárgyak kisugárzásából a tettes személyiségét, indítékait. Képes azonosulni vele, belebújni a bőrébe.
De még ez sem elég, hogy holtbiztosan eltalálja, ki követte el a bűntényeket. A regény végén a szerző akkorát csavar a histórián, hogy a nyomozóéval együtt a mi lélegzetünk is elakad. Kiderül, semmi sem az, aminek látszik: a bárány farkasbőrbe bújt, és a farkas magára öltötte a bárány gúnyáját. Mindez köszönhető a rendkívül ügyes írói leleménynek: a gyilkos, a nyomozó és az aktuális áldozat nézőpontja folyamatosan és izgalmasan váltakozik egymással. Illés Róbert ismét remekelt a magyar fordítással.
Olyan ez a thriller, mint az életünk. A dolgok mindig képesek elcsúszni egymáson, amíg nagy üggyel-bajjal a helyükre nem kerülnek a puzzle-darabkák. Amúgy nem csoda, hogy Luke Delaney ilyen színes-szagos históriát képes nekünk feltálalni, hiszen ő maga is nyomozó volt a Yard kötelékében. Pontosan tudja, mi a dörgés, és milyen az a munka, amit jófiú-hőse végez. Plusz hogy miképpen festenek a rosszfiúk közelről.
Az emberek szeretnek borzongani – mondta Alfred Hitchcock, a borzongatás filmes nagymestere. Így igaz. És ha a borzongás azzal végződik, hogy nem kell tovább borzongani, mert a tettes kézre kerül, azaz rács mögé dugják, akkor megnyugszunk. Nagyot fújunk: de jó, hogy nem garázdálkodik többé szabadon!
Habár... Ki tudja? Külföldön a sorozat már a harmadik részénél tart. Lehetséges, hogy mégis folytatódik a borzongás?
Ajánlott olvasmány:
Luke Delaney: Hideglelés, Jaffa Kiadó, 2014
