Barhesz: fonott kalács és adakozó szív
Fotó: Kállai Márton
"Mert amíg adni tud, addig egyben marad ő is, az élet minden széteséssel fenyegető eseménye dacára. Akárcsak a barhesz fonatai."
Eszterről mindig a bibliai Eszter királyné jut az eszembe, aki megmentette népét a pusztulástól. A törékeny asszony élete kockáztatása árán a férje elé járult, és könyörgött az övéiért. Mert az uralkodó rendelkezése szerint, aki hívás nélkül zavarta a királyt, halállal lakolt. Eszter azonban vállalja a veszélyt, bátorságát siker koronázza, és nem őt, hanem a gonoszt végzik ki.
Az én Eszterem hasonlóképpen törékeny teremtés. A rengeteg vörös haj szinte súlyosabbnak tűnik a karcsú testnél. Olyan, akár egy rőtes korona; némileg merész képzettársítással azt mondhatnám: rubin. Rubin, mint Eszter vezetékneve. Amikor először találkoztam vele, társaságban, recepteket mutatott be, nagy hobbija ugyanis a sütés-főzés. Rövidke előadása szelíd volt és halk.
Aztán megjelent a regénye, a Barhesz. Ámulva olvastam. Csupa tűz, villódzás, energia, irónia és szarkazmus. Azt mondta, csak úgy kijött belőle az egész. Fojtogatta, feszítette a mondandója. Persze, nyilván be fogják skatulyázni, fintorodik el, ahogy kettesben ülünk a kávénk mellett. Pedig ő nem akar „csak” női író vagy „csak” zsidó író lenni. Története az önkeresés, az identitás regénye. És a családé, a szerelemé, a gyászé.
Csupa olyan élmény, amiben mindnyájunknak része volt. Hiszen melyikünk nem tette már fel a kérdést önmagának: ki vagyok, mi vagyok, honnan jöttem, merre tartok? Ki az közülünk, aki nem szeretett, és nem veszített el még senkit?
Eszter egy zsinagóga közösségében találja meg a választ. Vagy nem is a választ (hiszen ő nem a válaszadó, hanem a kérdező fajta), inkább az utat, amin elindul. Miközben magában hordozza a sebet: meghalt a kisfia, rögtön a születése után. Nem vigasztalták a barátok ügyetlen szavai, hogy lesz majd másik. Keserűen mesél erről. Mi az, hogy lesz másik? Ő ezt a gyermeket veszítette el, az egyszerit, a megismételhetetlent. Az ilyesmit nem lehet feldolgozni, csak meg lehet tanulni együtt élni vele, valahogy, kínkeservesen. Mostanában, ha kimegy a temetőbe a sírhoz, kicsit megnyugszik.
Eszter mesél és főz. Na meg süt. Főleg barheszt, ezt a különleges, fonott kalácsot, amelynek neve a héber áldás szóból származik. Ünnepeken ez van az asztalokon, szombaton általában hosszúkás, más jeles napokon kerek. Eszter egyre készíti a barheszeket, minden kedves emberét megajándékozza velük. Mert amíg adni tud, addig egyben marad ő is, az élet minden széteséssel fenyegető eseménye dacára. Akárcsak a barhesz fonatai.
Rados Virág
Ajánlott olvasmányok:
Rubin Eszter: Barhesz (Regény)
Alena Krekulová: Zsidó konyha (Szakácskönyv)
