„Az író a saját életéből dolgozik” (Karafiáth Orsolya interjúja)
Az elmúlt három évben öt könyve jelent meg, ebből négy regény. Rados Virág súlyos témákról ír olvasmányosan. De tud egyszerre könnyeden és komolyan is szólni, amit bizonyít az In flagranti című novellaregény.
Nehéz műfajilag behatárolni a regényeidet. Többen kapásból besorolják a romantikus női olvasmányok közé, holott mind a téma, mind a nyelvezet másfelé mutat. Szerinted mi lehet ennek az oka, és miért nem tipikus női könyvek ezek?
Lélektani regényeket írok realista stílusban, olvasmányosan. Olyan problémákat dolgozok fel bennük, amelyek nemtől függetlenül foglalkoztatják az embereket. Az ilyen típusú szövegek jelenleg hiányoznak a hazai irodalmi palettáról. Ha valaki a munkáimat berakja a „romantikus” feliratú skatulyába, rögtön tudom, hogy nem olvasta őket, amit azzal az előítélettel palástol, hogy ha nő írta a könyvet, akkor az nem is lehet más, csak romantikus.
Másrészt, ahogy én látom, nálunk a Kádár-korban kialakult egy mára megcsontosodott nézet az irodalmiságról. Akkor nem volt szabad bármit és bárhogyan írni, a jelentős írók ezért létrehoztak egy kódolt, nehezen érthető, intellektuális nyelvezetet. Bizonyos körökben máig tartja magát a vélemény, hogy ebben rejlik az irodalom lényege. Holott számos jelentős külföldi kortárs prózaíró van, aki a hétköznapi beszédhez közel álló stílusban ír.
A szimbolikus, intellektuális nyelvezet nálunk egy olyan valóságban fogant meg, amely egyszerű volt: adott volt a diktatúra és benne a hatalommal szembehelyezkedő, szabadságra vágyó egyén. De mára az életünk annyira kusza lett, hogy az emberek ki vannak éhezve az egyszerűségre. Arra, hogy valaki, adott esetben az író a nagy összevisszaságban közérthetően felmutassa: látjátok, ezek vagyunk mi, ebben élünk.
Miért indult az író pályád viszonylag későn, negyvenéves korod után?
Gondolatban már az első újságírói éveimtől készültem rá, de vártam a dologgal. Érlelődött bennem a stíluseszmény, amelynek a jegyében ma írok: a szó legnemesebb értelmében egyszerű, olvasmányos, tartalmas könyveket akarok kiadni a kezemből. Az a tapasztalatom, hogy egyszerűen írni a legnehezebb. Egyik olvasóm, aki több diplomás közgazdász, lelkendezve írta nekem: szerinte a könyveimet kötelező olvasmánnyá kellene tenni a középiskolában, mert úgy szólnak komoly kérdésekről, hogy közben egy tizenéves számára is érthetőek.
Sosem titkoltad, hogy első két regényed, a Bipoláris és A visszakapott élet magja önéletrajzi. Nem túl veszélyes ez a fajta kitárulkozás?
Nem érzem nagyobb kitárulkozásnak, mint a többi történetemet. Teremtettem egy főhőst, akit annak rendje és módja szerint, amint azt a szépprózában kell, eltávolítottam magamtól, nem vagyok tehát azonos vele. Ami Péceli Ritával történik, az bárkivel megeshet: válság, botorkálás az emberi kapcsolatok szövevényében, megküzdés, személyiségfejlődés. Az olvasóktól számtalan visszajelzést kapok, mennyire azonosulni tudnak a központi karakterrel. Erre egy irodalmi műnél csak akkor vagyunk képesek, ha a történet nem pusztán egyedi, tehát nem csak a szerzőé, hanem tipikus és általános is, hogy ezekkel a közismert irodalomelméleti kategóriákkal éljek.
A másik pedig: a többi regényem szintén egyfajta kitárulkozás. Mint minden író, én is hozott anyagból dolgozom, a munkáimba a saját élettapasztalatomat sűrítem bele. Csak arról lehet hitelesen írni, amit az ember ismer. És ez a saját élet.
A Bipoláris egy bipoláris zavarban szenvedő nő története, aki egyszerre küzd önmagával, és az értetlen külvilággal. Az Ádám asszonyaiban a depresszió kerül elő. Szerinted a mai társadalom valóban ennyire előítéletesen viszonyul a lelki betegségekhez?
Amikor a Bipolárist megírtam, valóban az vezérelt, hogy a betegségben és a környezetükben emiatt szenvedőkhöz szóljak. Aztán kiderült, a probléma sokkal szélesebb rétegeket érdekel. Egy filozófus ismerősöm, aki nagyra tartja a regényt, így fogalmazott: „az egész életünk bipoláris lett.” Azaz végletek között ingázunk, nem találjuk a nyugalmat, amit csak a külső-belső egyensúly adhatna meg. A társadalmi és az általános lelki egyensúly bomlott meg: a hangulatunkat, közérzetünket, az egzisztenciális helyzetünket, az egymáshoz való viszonyunkat egyaránt szélsőségek jellemzik.
De nem csak a lelki, a testi betegségekhez is sokan elutasítóan állnak hozzá. Többen például vonakodnak elolvasni A visszakapott élet című regényemet, amely a rákból való felépülésről szól. Még művelt orvos ismerősöm is van, aki úgy nyilatkozott, hogy távol akarja tartani magát a daganatos betegségektől. Mintha bizony egy irodalmi szövegtől rákot lehetne kapni.
A Bántalmazó házasság szerintem azért is fontos könyv, mert finom részletekkel, árnyaltan és feszültséget keltve mutatja be, hogyan pöröghet bele egy teljesen normális nő egy olyan kapcsolatba, ahol testileg és lelkileg is áldozattá válik.
Szeretjük azt képzelni, hogy ha egy kellemetlen témáról hallgatunk, akkor az a probléma nem létezik. Holott pontosan az elhallgatás vezethet tragédiához. A Bántalmazó házasság hősnője, Anna éppen azért tud kilépni a pusztító viszonyból, mert úgy dönt, hogy kinyitja a száját, és segítséget kér. Mindez persze felveti az egymás iránti felelősség kérdését, amit gyakran nem könnyű vállalni. Inkább félrenézünk, holott a bajba jutottaknak járna a segítség.
A könyv olvasói közül egyébként több olyan ember is ráismert az életére, aki ugyan nem bántalmazó jellegű, de nagyon rossz kapcsolatban él. Ezzel is nehéz szembesülni, mert ilyenkor óhatatlanul felmerül, hogy muszáj lenne változtatni, amihez minden lelki energiánkat mozgósítanunk kellene.
Az új könyved – amelynek fő szála egy férfi életközépi válságának stációit mutatja meg - az első kettő után már a harmadik, ami nem közvetlenül a személyes sorsodból táplálkozik. És ez az első több szálon futó regényed is.
Az Ádám asszonyai cselekményének a váza egy élethelyzet, amelybe egy nagyon kedves ismerősöm „ragadt bele”. De bizonyos értelemben ez szintén a saját sztorim, hiszen minden szereplőm helyzetében voltam már. Irodalmilag az első két regényem után már a Bántalmazó házasság megírásakor az izgatott, hogy a saját közvetlen tapasztalataim körét elhagyva mintegy belépjek a másik ember világába.
Az Ádám asszonyainál az volt a kihívás, hogy négy egyenrangú szereplő szemszögéből egyaránt megfogalmazzam a történetet. Ebben benne van, hogy ne ítélkezzünk, hiszen mindenkinek megvannak a szempontjai és az ezekkel járó érzései, terhei. Minden regényemnél kitalálok valamilyen, számomra új feladatot. Ha egyformára írnám a könyveimet, abba hamar beleunnék.
Karafiáth Orsolya könyvajánlói:
a Magyar Narancsban: Láthatatlan küzdelmeink - Rados Virág regényeiről
az Elle magazinban: Mit olvas most? - Karafiáth Orsolya
