Az emberi lélek halhatatlan ismerője - 191 éve született az írók írója, Lev Tolsztoj
Tegnap volt 191 éve, hogy megszületett Lev Nyikolajevics Tolsztoj. Amikor ezt leírom, végigfut gerincemen a bizsergés: milyen ünnepélyes az iménti a mondat! Micsoda szerencse érte a világot, hogy ez az ember itt élt és alkotott! Hiszen minden idők legnagyobb írója ő. Lehet ezt persze szubjektív kijelentésnek tartani, mondván, kinek ez tetszik, kinek pedig az. De nemcsak én gondolom Tolsztojt a géniuszok géniuszának, hanem sokan mások is. Eszünkbe juthat az Anna Karenina és a többi nagyregénye, de kedves írónk a kisebb műfajoknak szintén zseniális alkotója volt.
Letehetetlen olvasmányok
Nemrégiben megkerestem az itthoni könyvespolcon az egyik elbeszéléskötetét. Valamit meg akartam nézni benne. A vége az lett, hogy félre kellett tennem az éppen olvasott kortárs művet, pedig nagyon tetszett, kiváló írója még a Nobel-díjat is megkapta. Tolsztoj azonban ismét azonnal befészkelte magát a fejembe, és nem eresztett, amíg a gyűjtemény összes darabját újra végig nem olvastam.
Egyszerűen és érthetően
Mi a titka? Úgy vélem, több is van. Az egyik az egyszerűség, amely eszménynek mindig is hódoltak a legnagyobb művészek. Tolsztoj mondatai olyan természetesen csobognak egymás után, mint a tiszta patakvíz. A másik vonása az érthetőség, amely az előzővel szervesen összefügg. Kamaszkoromban, majd egyetemistaként, később fiatal felnőttként mindig megdöbbentett, most pedig középkorú könyvbarátként szintén elképeszt, mennyire könnyen befogadhatók ezek a szövegek.
A felszín alatti valóság ismerője
Szó sincs róla, hogy az író leegyszerűsítené a bonyolult emberi tartalmakat, lélektani jelenségeket, amelyekről mesél. Csak hozzáférhetővé teszi őket. Ráébreszti olvasóját mindarra, ami az életben fontos, kisimítja a hétköznapi események kuszaságát azzal, ahogyan a mélyükre néz. Mint amikor a gyöngyhalász felhozza a tenger fenekéről a drága kincset rejtő kagylót. Talán senki sem ismerte úgy az emberi lelket, a kapcsolatok természetét, mint Lev Nyikolajevics. (Engedtessék meg nekünk, hogy orosz szokás szerint a kereszt- és apai nevén emlegessük őt.)
Szergej Mihajlovics Prokugyin-Gorszkij 1908 Ilja Repin portréja az íróról
Ivan Iljics halála – kötelező olvasmány
A napokban az egyik internetes újságban nagy vita dúlt a kötelező olvasmányok körül. Kellenek-e, azok kellenek-e, amelyeket a tanrend kijelöl, és egyáltalán, megszeretik-e az olvasást a diákok a kötelezőktől. Az egyik ilyen kötelező éppen Lev Nyikolajevics Ivan Iljics halála című kisregénye, illetve elbeszélése, kinek hogyan tetszik. Abban a kötetben is benne van, amiről feljebb beszéltem. Gondoltam, elolvasom újra, hiába nem volt most már kötelező. Vajon miképpen hat rám annyi év után?
Katartikus hatású mű
Katartikus élményt szerzett. Egy átlagember, egy hivatalnok küzdelméről szól az életéért. A felismerésről, hogy meg fog halni. Arról, milyen stádiumokon megy keresztül a vergődő test és a kínlódó lélek. Tolsztoj tudja, milyen a jó élet, és hogy milyen keveseknek van részük benne. Mert valahol útközben elvétik az irányt, észrevétlenül belesüppednek az önáltatásba, a kisebb-nagyobb hazugságokba, a hamis kapcsolatokba. S ugyan miért? Mert mások szemében „így illendő”. A halál, a haldoklás is „illetlen” dolog tehát, így Ivan Iljics magányosan néz szembe mindazzal, ami mögötte áll, és ami előtte van. De végül megküzd vele, és békére talál.
Középpontban az emberi lélek
Tolsztoj olyan érdekfeszítően ábrázolja a történetet, hogy az elbeszélést nem lehet letenni, amíg a végére nem érünk. Akárha egy izgalmas krimit olvasnánk, csak itt a nyomozómunkát a főszereplő végzi a saját életében és lelkében. Ha valaki azt kérné tőlem, az egykori irodalomtanáról, válasszam ki a kötelező olvasmányok közül azt, amelyiket a legszívesebben adnám a diákok kezébe, akkor az biztosan az Ivan Iljics halála lenne.
