A „zebrák” nehéz élete - Jeanne Siaud-Facchin: Túl tehetséges ahhoz, hogy boldog legyen? - A szuperi
„Zebráknak” nevezi a szuperintelligens embereket az a francia pszichológus, akinek könyve, a Túl tehetséges ahhoz, hogy boldog legyen? - A szuperintelligens felnőtt című munka nemrég jelent meg a Park Könyvkiadónál. Jeanne Siaud-Facchin kiemeli: minden zebra csíkozása, akárcsak az emberi ujjlenyomat, egyedi. A szakember úgy véli, a szó találó arra a fajta intelligenciára, amit művében vizsgál.
Mi a szuperintelligencia?
Az a fajta intelligencia, amelyről a könyv szól, nem mérhető objektív eszközökkel, mert nem mennyiségi, hanem minőségi eltérést mutat az átlaghoz képest. Sőt, gyakran előfordul, hogy bár a szuperintelligens emberek sokaságának magas az IQ-ja, sokkal rosszabbul teljesítenek, mint mások.
A szuperintelligens emberek ugyanis kiváló képességeik, remek felfogó- és elemzőképességük mellett túlérzékenyek, indulatosak, hihetetlenül tisztánlátók, és mind az öt érzékszervük csúcsra van járatva.
A szívükkel gondolkodnak
A szuperintelligens embernél gyakori a hiperesztézia, azaz az érzékszervek fokozott működése. A beáramló információk automatikus szűrése náluk nem indul be, így a tömérdek információ közül csak óriási erőfeszítéssel rostálják ki a számukra fontosakat. Emellett szivacsként isszák magukba a környezetükben lévők érzelmeit, így egyfajta folyamatos empátiában élnek.
Kezelhetetlen érzelemkitörések
Az érzelmi túltöltöttség egyenes út az érzelemkitöréshez. A szuperintelligens emberek nagyon nehezen uralkodnak magukon. Hiába igyekeznek az őket megrohamozó érzelmeket távol tartani, azok hamar a felszínre törnek, és megsebzik őket. A legnehezebb az érintett és a környezete számára az, hogy az illető nehezen nyeri vissza a nyugalmát, minden szó vagy érintés csak olaj a tűzre. Nincs más választás, mint kivárni a krízis végét.
„Mintha a saját agyam foglya volnék.”
Így fogalmazott a szerző egyik páciense arra utalva, hogy a szuperintelligens ember folyamatosan, kikapcsolás nélkül gondolkodik. Ami a hozzá való viszonyt illeti, környezete furcsának, bogarasnak, tudálékosnak, idegesítőnek, sőt, ijesztőnek tartja őt. Ő magában pedig arra áhítozik, bárcsak olyan lenne, mint a többiek.
Kishitűek
Ha valaki fáradhatatlanul boncolgatja a világot, a többiek gyengeségeit, hamar észreveszi saját esendőségét. A szuperintelligens ember soha nem érzi többnek magát másoknál, épp ellenkezőleg: meg van róla győződve, hogy kevesebb. Úgy véli, ha valami nem sikerül neki tökéletesen, abba nem is érdemes belekezdeni. Így a tőle várt fantasztikus teljesítmény helyett már az első lépéseknél, a saját fejébe zárva megtorpan.
Túlzott érzelmi bevonódás
Ha a szuperintelligens összebarátkozik valakivel, akkor az illető minden érzelmét magába szívja, és a szíve legmélyéig átérzi annak minden búbánatát. Ahhoz, hogy el ne sodorja az efféle vihar, meg kell erősítenie védvonalait, és ez a védekezés akár az érzelmi bevonódás ellentéte is lehet. Azaz a szuperintelligens ember gyakran szélsőséges távolságtartásba menekül.
Hogyan viszonyuljunk hozzájuk?
Fontos tisztában lennünk vele, hogy a szuperintelligenseket nem lehet „megjavítani”, hiszen az, ahogy éreznek és gondolkodnak, nem kóros, hanem a személyiségük szerves része. Akkor is, ha sokan közülük segítségre szorulnak, hogy a nehézségeiket kezelni tudják. A kulcs tehát a megismerésük és az elfogadásuk.
R. V.
(Herendi Kata cikke nyomán - Psichoforyou.hu)
