A zarándoknő mosolya, avagy a külső és belső utak
(Kép: Sándor Anikó portréja)
Ez az írás akkor született, amikor megjelent Sándor Anikó El Camino – Az út, ami hazavisz című, nagy sikerű, szubjektív útirajza. Anikó azóta még négy könyvet publikált.
Pénzszűkében voltam. Egy kolléga azt tanácsolta, forduljak Sándor Anikóhoz, az egyik bulvármagazin szerkesztőjéhez, aki éppen munkatársakat keres. Nem fűlt a fogam a bulvárhoz, másfajta újságíró vagyok, inkább irodalmi riporternek, publicistának való. De kellett a mellékes, vettem hát egy nagy levegőt, és felhívtam Anikót.
Egy csili-vili irodaház csili-vili irodájában fogadott. A padlószőnyeg, akár a golfpályák pázsitja, az üvegablakokból csodás panoráma tárult a szem elé, a bútorzat kifejezetten futurisztikus volt. Elfogódottan süppedtem bele a mohazöld bőrfotelba, Anikó pedig előadta, mire van szüksége. Pletykákra, mégpedig üresfejű celebekről, akik kirakják magukat a kirakatba: hé, ide lőjetek! A cikkek legyenek csipkelődők, sőt, rosszmájúak.
Elnéztem a csinos, középkorú nőt. Olyan elegáns volt, hogy rögtön pózolhatott volna egy divatlapnak. Tetőtől talpig csupa finom, drága holmi, friss manikűr, profi hajvágás, rövid, művészien fésült frizura. De a szeme – a szeme élettelen volt. Fegyelmezett vonásokkal magyarázta, mi lenne a dolgom, bennem pedig egyre a neve harangozott. Hol is hallottam? Aztán beugrott: magyar királyi rádió. Ott volt riporter valamikor. Rákérdeztem, erre a vonásai váratlanul megmozdultak, szemei felcsillantak. „Csodálatos időszak volt – mondta. – Kár, hogy örökre vége.”
Ajánlatára nemet mondtam, mire az arca ismét bezárult. Utána a Facebookon időnként váltottunk néhány üzenetet, majd Anikó eltűnt. Később megtudtam, végigjárta a híres zarándokutat, az El Caminót, és ugyanezzel a címmel könyvet írt róla. Nyolcszáz kilométert gyalogolt hátizsákosan.
„Pár hónapja becsuktam egy ajtót, mögötte hagyva az addigi életemet, a munkámat, a teljes létbiztonságot – meséli. - Körülöttem sorban betegedtek meg az emberek a stressztől, a megfelelni akarástól. Úgy éreztem, ha nem lépek, ha nem hallgatok a belső hangomra, amely azt súgja, elég volt, én leszek a következő.”
Felhívtam, hogy gratuláljak neki a könyvhöz, az úthoz. A régi száraz, szenvtelen hang helyett a telefonban egy derűs embert hallottam. „Nem a térbeli távot volt nehéz megtenni – mondta. - A nehéz az volt, amikor rádöbbentem, a zarándoklat számomra tele van lelki fájdalommal. Mire az út véget ért, valami megváltozott bennem.
Mindig pénzcentrikus voltam – mondja. – Most nincs luxusirodám és havonta egy zsák pénzem, de minden apróságnak örülni tudok.”
Az interneten ez áll az El Caminóról: „Nemcsak vallásos emberek indulnak el az úton, hanem egyre többen azok is, akik keresnek valamit, keresik önmagukat, keresik különféle kérdéseikre a választ.”
Anikóval megbeszéltük, hamarosan személyesen is újra találkozunk. Úgy lett. Akkor már a szeme is mosolygott.
Rados Virág
Sándor Anikó eddig megjelent művei a Jaffa Kiadónál - klikkelj az alábbi, kék linkekre, és tudj meg többet a könyvekről:
El Camino – Az út, ami hazavisz (2011)
Az ajándék – Élet az El Camino után (2012)
Pillangó a vállamon – A Buenos Aires-i kaland (2012)
