A viskó és a megbocsátás
Ezt a 3 nap alatt lezajló, részletesen kifejtett, szörnyű tragédiára építkező csodát, bölcsességeket és útmutatásokat szinte lehetetlen első olvasásra igazán felfogni és megemészteni. A Viskó (Wm. Paul Young) lehet egyesek számára kicsit túlságosan is mélyen vallásos, de az tagadhatatlan, hogy rengeteg remek gondolatot tartalmaz, mely hívőként és nem hívőként is hatást gyakorol az emberre. Mióta elolvastam, sokszor eszembe jut, mikor ítélkezem, és ilyenkor mindig próbálok egy követendő példaként gondolni rá. Továbbá „amelyik ember nem hisz a csodákban, az nem realista” felfogásom egy másik szintre emelte.
A viskó üzenete egyértelmű vallásilag és profánul is: a megbocsátás gyógyító ereje felszabadít. Tökéletesen le van írva, amit meg kellene értenünk és tanulnunk ahhoz, hogy egy jobb világban élő jobb emberek legyünk.
A főszereplő, Mack a gyilkost, Istent és magát egyenlő arányban hibáztatja a tragédia miatt. Az önvád az önbecsülés hiánya, pedig boldogságunk kulcsa önmagunk szeretete. Azt mondják, az ember nem szerethet senkit jobban önmagánál. Az állítás vitatott, de én személy szerint egyetértek vele. Innen nézve nyilvánvaló, hogy akár saját magunk, akár mások hibáztatása és bűnösnek ítélése az összes többi kapcsolatunkat tönkre teszi. A Nagy Szomorúság időszakában Mack is csak a fájdalmán keresztül látta a világot. A szégyen, az elzárkózás és a kommunikáció hiányának következtében a múltban ragadt és a kételkedés és az abszolút lemondás következtében teljesen eltávolodott a családjától.
A legerőteljesebb és legemlékezetesebb rész az egész történetben számomra a 11. fejezet, a Sophiaval (Papa bölcsességének megtestesítőjével) töltött rövid idő volt a barlangban, ahol Macknek a bíró székébe kellett ülnie és ítéleteket osztania.
„Bárki úgy határoz, hogy az Igazság és Tudás ítészeként útra kel, biztos lehet benne, hogy hajótörést szenved az istenek hahotájának elsöprő viharában. A.E.
Nekünk, embereknek alapvető problémánk, hogy magunkat a középpontban képzeljük el, hogy milyennek is kellene lennie az univerzumnak. Bizonyos cselekedetek mégis elítélhetőek egy érett, felvilágosult értékrend, az erkölcsi normák, szabályok vagy vallásilag például a szentírás és parancsolatai alapján. A cselekedetük által az emberek attól viszont még nem. Pont azért, mert már nagyon sokakat beteggé és megtörtté tett a világ és a benne élő emberek, akiket a fájdalmaik szintén eltorzítottak. Talán ez a legnehezebben betartható leckéje a történetnek, hiszen állandóan ítéleteket hozunk, van, hogy akaratlanul is reflexből. Kialakulnak a sztereotípiák és a hamis vádak. Mindenkinek megvan a saját története és az alapján a saját indítékai, ártatlannak születünk, de a gonoszságtól senki nem védett. Mit sem tudhatunk így az igazságról. Az ítélkezés elengedhetetlen feltétele, hogy különbnek tartjuk magunkat annál, aki felett ítélkezünk, pedig időnként teszünk olyan dolgokat, melyeket mi magunk is elítélünk, ebben rejlik a tökéletes tökéletlenségünk. Ez egy velünk született hibánk, amellyel együtt kell megtanulnunk szeretni magunkat. Úgy, ahogy Mack sem tudná elkárhoztatni a saját gyermekeit, még akkor sem, ha valami szörnyű bűncselekményt követnének el, úgy Papa sem a Gyilkost. Hiszen amit tesznek, lehet, hogy sérti a büszkeségüket, de nem befolyásolja az irántuk való szeretetüket.
Mert mi a megbocsátás? Gyógyír a belső békéhez, alázat, a sötétség/ Nagy Szomorúság hátrahagyása, az ego elengedése, bátorság, sebezhetőség, együttérzés és idővel kapcsolódás. Legutolsó sorban pedig egy döntés. Nekünk kell meghozni azt. Választhatunk, hogy merre megyünk, keresztül a neheztelés kapuján, ami bosszúhoz vezet, ami magunkra és másokra is káros hatással van, vagy keresztül a megbocsátás kapuján, ami kegyelemhez vezet. Az emberekre, akik a szenvedést okozták és a helyzetekre, amik fájdalommal töltöttek meg, fel kell néznünk együttérzéssel és megbocsátással. Rá kell jönni, hogy ezek a gondolatok, csak gondolatok, amik mint felhők az égen: tovább fognak szállni. Mi sokkal nagyobbak és többek vagyunk ezeknél.
Ha valakinek megbocsátunk, attól ő még nem szabadul meg a tettének következményétől. Nem felejtést jelent, csak hogy elengedjük a másik ember torkát. Egy hihetetlenül hatalmas erő és óriási hatalom, ami mindenekelőtt a megbocsátó fél érdekeit szolgálja. Lényegét tekintve a saját magunk és mások tökéletlenségének elfogadása és a megnyerhetetlen harc feladása, hiszen ami megtörtént, azon már képtelenek vagyunk változtatni. Ha megbocsátunk, megszabadulunk valamitől, ami elevenen felemészt minket. Ami pusztítja az örömünket és a teljes őszinte szeretetre való képességünket. Amikor megbocsátunk valakinek, ezzel felszabadítjuk őt az ítélet alól. Teljesen rendben van, hogyha haragszunk, de nem szabad hagyni, hogy a harag és veszteség érzet megakadályozzon a megbocsátásban.
Úgy gondolom, ha valaki igazán megbántott, nem lehet tovább lépni. Nem teljesedhet ki egy kapcsolat sem újra az őszinte megbocsátás és tiszta lappal kezdés nélkül. Brené Brown a Bátraké az erő című könyvében nagyon találó hasonlatot írt a bizalomról. Röviden arról szól, hogy mindenki, akit megismerünk egy üres üveggolyótartó pohár és akárhányszor örömet okoz vagy tesz valami jót a kapcsolatunkért, vagy csak eltöltünk együtt egy szép napot, egy-egy üveggolyó kerül bele. És ahogy a pohár megtelik a golyókkal egyenként, a bizalom szép lassan kialakul. Mikor elárulnak, úgy érezzük, hogy legszívesebben az egész poharat kiöntenénk, megbocsátás nélkül viszont sosem tudjuk kinyitni újra. Azért, hogy a csalódást elkerüljük, a többi pohárra is tetőt rakunk, mert félünk az újabb sérelemtől és a szégyentől. Az ego szerint a megbocsátás pedig pontosan naivság, megalázkodás, veszteség és szégyen.
Ezért szükséges mindenképp az elengedése, ami irtó nehéz, főleg egy olyan trauma esetében, mint ami A viskóban történt, de megfelelő érzelmi intelligenciával, a tudatosság gyakorlásával és kitartó önfejlesztéssel semmiképp nem lehetetlen. Aki nem bocsát meg, sosem adja meg az esélyt magának a lelki gyógyulásra. Ha elvágjuk a szálakat és nem foglalkozunk vele mindennapjainkban, akkor ugyan idővel enyhülhet a harag, de ez olyan tüske a szívben, amely ha nincs eltávolítva, sosem hagyja teljesen begyógyulni azt.
Aki viszont mégis felül tud kerekedni önmagán, az méltán lehet elégedett és büszke magára, az ezzel járó örömről és megkönnyebbülésről nem is beszélve.
K.Cs.
- Wm. Paul Young: A Viskó - Immanuel Alapítvány
- Brené Brown: Bátraké az erő - Bookline Kiadó
