A szép szó katarzisa (Péterfy Gergely: Kitömött barbár)
„Szép szó” magyarul nem fölcicomázott kifejezést, hanem testet öltött érvet jelent.” (József Attila)
Amikor elkezdtem olvasni Péterfy Gergely regényét, a Kitömött barbárt, már az első lapoknál gyerekkorom kedvenc meséje jutott az eszembe. A történet a jószívű lányról, akit a varázshatalmú tündér csodás képességgel ruház fel: amikor megszólal, hol egy drágakő, hol egy igazgyöngy, hol egy rózsa hullik ki a száján. Valahogy így patakzik előttünk ennek a különleges regénynek a szövege is. Az ember kapkod a szavak, a mondatok után, bele akarja vésni őket az emlékezetébe, a lelkébe, a szívébe.
Ugyanaz az édes magyar nyelv ez, amely Benedek Elek mesékben gazdag földjén fogant meg; a földön, ahonnan Áprily Lajos, Péterfy Gergely dédapja, majd Jékely Zoltán, az anyai nagyapa röptette fel verseit. Ez a föld Erdély. Egy hely, ahol a történelem viharaival dacolva apáról fiúra száll a féltve ápolt magyar nyelv, nemzedékeken át megőrizve minden dús szépségét.
A szép szóra olyan nagy szükségünk van, akár egy falat kenyérre. Általa mutatja meg az író az igazságot a valóságban, ragadja meg a szépséget a rút, a gonosz diadalmas ellenlábasaként.
Mert a történet, amellyel a regény szembeszáll, olyan csúf, hogy elborzadunk. A bécsi császári udvarban az uralkodó kitömeti a halott Angelo Soliman bőrét, és a preparátumot szenzációhajhász látványosságként kiállíttatja a Természettudományi Múzeumban. Lássátok, ilyen a fekete ember, az Afrikából idevetődött barbár, a néger.
A szimbólum önmagárt beszél: nem a fekete bőrű ember a barbár, hanem azok, akik halálában ezt a gaztettet ellene elkövették. Meggyalázták a holttestét, az emlékét, kiszolgáltatták a bámész tömegnek, amely a fekete férfit életében is a mocskolódás, a gúny, az indulatok céltáblájának használta.
Az afrikai nem olyan volt, mint a többség. Ő az idegen megtestesítője, maga a másság, amit a tudatlanok, az ostobák sosem fogadnak maguk közé. Angelo Soliman egész életét megvetett szolgaként élte le, és már annak is örülhetett, ha nem holmi megkínozni való állatra, hanem egyfajta furcsa egzotikumra tekintettek rá.
Ami a holttesttel történik, az maga a megnevezhetetlen. A megnevezhetetlenre pedig, amint Angelo barátja, Kazinczy Ferenc megállapítja, nincsenek szavak. Nem bírja el az irodalmi nyelv. Ezért képtelen a történetet Kazinczy írásba foglalni. Hiába próbálkozik vele éppen ő, akinek a mestersége a szó. Súlyos teherként hordozza magában a borzalom emlékét, amit halálos ágyán végül a feleségére, Török Sophie-ra bíz. A regény szimbolikája így válik többrétűvé.
Az özvegy Sophie, neve révén a bölcsesség megtestesítője a múzeum poros raktárban nemcsak a kitömött test históriáját idézi fel, hanem elbeszéli férje, Kazinczy Ferenc, apja, Török gróf és a saját élete történetét. A családi tragédiák és a derékba tört személyes sorsok krónikája sok szálon fut egymásba. A szálak végül egyetlen hatalmas szőttesként mutatják be a magyar valóságot, amely az emberi drámákat kiérlelte. A barbár világot és a hatalom arroganciáját, amely tönkreteszi a szépséget, megfojtja a szabadságot, csúfot űz a jóságból.
Sophie fájón emlékezik vissza, milyen keserves szélmalomharcot vívott a zempléni földön Kazinczy a gondolat, a művészet szabadságárt; miként próbálta meggyökeresíteni a szellemi értelemben terméketlen talajon a művelt ember eszményét. Azét a műveltségét, amely pallérozza a jellemet, és amelyet birtokolva az egyén nem a vérségi kötelék, a cím, a rang, a nemzethez tartozás, hanem a maga jogán lesz értékes.
Ezeket az eszméket szívta magába Kazinczy Ferenc a szabadkőműves páholyokban, a hatalom ezekért ítélte először halálra, majd hét év raboskodásra. Ezek miatt taszította el a saját családja, amely megrekedt a népnyúzó földesurak primitív szintjén. Ezekért az eszmékért élt a rabság évei után is, amelyek kedélyét megtörték, de a szellemiségét nem tudták kikezdeni. És ezek azok az eszmék, amelyek szoros barátsággá fűzték a fekete Angelo Solimannal való kapcsolatát.
Angelo volt - Kazinczy egyik nyelvújító szavával, Nietzsche übermenschét jóval megelőzve - az "emember", aki értelmével, a tudományokban, nyelvekben és művészetekben való jártasságával, tiszta jellemével kimagaslik a többiek közül. Angelo holttestének meggyalázása így lesz többszörösen is barbárság.
A vállalkozás, amelynek Széphalom, Kazinczyék lakhelye a nevével szimbolikus, a létével valóságos központja volt, a család életében kudarcba fullad – emlékezik a számvetést készítő Sophie. A közöny, meg nem értés és rosszakarat miatt a hajdani grófkisasszony és köznemes férje elnyomorodik.
De Sophia, a bölcs, aki kíméletlenül szembenéz az igazsággal, jól tudja, balsorsuk oka saját idealizmusuk is, amellyel hittek abban, hogy Széphalmot a szépségre szomjazók zarándokhelyévé tehetik. A vágy hosszú távon ugyanúgy vágy maradt, mint ahogy elsorvadtak házaspár egzotikus magnóliafái. És vesztésre volt ítélve az apa, Török gróf is az alkimista kísérleteivel, amelyekkel az igazság aranya után kutatott. Minden, ami elütött a barbár világtól, ami más volt, magában hordozta a kudarc csíráját.
Az asszony könyörtelen éleslátással ébred rá, hogy nemcsak Angelo Soliman, de ő is preparátummá vált. Esztelen ragaszkodásában a férje groteszk emlékműve lett, akiért oly sok mindent feláldozott. Az egész életét. Ezért néz olyan nyugodtan szembe a kitömött testtel, amelyben, akár a tükörben, meglátja önmagát. E végső ponton emeli el a regény a barbárság-műveltség kettősségét a puszta történet szimbolikájától, és avatja a jelképet egyetemessé.
Barbár annyit tesz: idegen. Talán valamennyien idegenek vagyunk – önmagunk, egymás, a világ számára egyaránt. És ebben az idegenségben kétségbeesetten keressük a kapaszkodót. Azt, ami mégis összeköt minket: a sorstragédiákban formálódó emberséget, amellyel úgy feszülünk fel a saját keresztünkre, mint ahogy Angelo Soliman bőrét feszítették fel az alatta lévő cédrusfára.
A regény éppen e sorsközösség felmutatása okán egyáltalán nem lehangoló. Sőt, így ajándékozza meg az olvasót azzal a katarzissal, amire csak az igazán nagy művek képesek. Megtisztít a hétköznapi rútságtól a kristályvizű patakként csörgedező, szép magyar nyelvével, bőkezűen sodorva elénk a drágaköveket, rózsákat és gyöngyöket.
Rados Virág
Ajánlott olvasmány:
