A nagy író és az élet titka, avagy találkozásom Ljudmila Ulickajával
(Kép: Ljudmila Jevgenyjevna Ulickaja)
Nem vagyok egy nagy könyvdedikáltató – úgy vélem, a mű az érdekes, amit a szerző alkotott. Az író mint személy csupán egy ember sok közül, jó és rossz tulajdonságokkal. Saját dedikálásaim alkalmával is mindig csodálkozom a vendégek megilletődött zavarán, amivel elém teszik a könyvet, hogy írjak bele ajánlást.
Habár nem vagyok egy dedikáltató típus, amikor felfedezem a neten a hirdetést, hogy az orosz íróóriás, Ljudmila Ulickaja Budapestre jön, és dedikálja legújabb könyvét, ültömben ugrom egyet a számítógép előtt. Rohanok a Corvin moziba jegyért, két hét múlva pedig izgatottan telepszem le a zsúfolásig megtelt nézőtéren.
A fehér fénykörbe, amelyet a reflektor vet a színpadra, alacsony, rövid ősz hajú asszony masírozik be, kerekded testén a pulóver felett szürke poncsó. Bár fotókról tudom, hogy néz ki, és most is az jut róla az eszembe, az utcán elmennék mellette, amit érzek, az valami egészen más. Az élő írók egyik legnagyobbikát láthatom hús-vér valójában. Van ebben valami megindító, kicsit még a torkom is összeszorul.
Ulickaja egyszerűen, természetesen válaszol a neki feltett kérdésekre. Elmeséli, az írói pályán az esélytelenek nyugalmával indult: ötvenévesen kezdett el publikálni, nemzedéktársai az orosz irodalmi életben akkorra már betöltötték a helyeket. Fel sem merült benne, hogy bárkivel versenyezzen.
Sikerének forrása nem valamiféle belső marketing. Nem foglalkozik vele, mi tetszene az olvasóknak – mindig arról ír, ami őt érdekli. A mozibeli óriási közönség neki arra bizonyíték, az irodalom érdekesebb lett a politikánál, ami nagy öröm számára, mert az ő generációja, a mai hetvenesek még úgy nőttek fel, fordítva van.
Nincsenek azonban illúziói az irodalom hatásáról, fejtegeti józanul – tudja, a népességnek csak harminc százaléka olvas könyveket, és csupán hét százalékuk komoly irodalmat. Ráadásul a többség azt véli igaznak, amit a tévében lát és hall; az emberek zöme kategorikusan elutasítja az önálló gondolkodást. Ahogy ezt taglalja, abból nem sajnálkozás csendül ki, inkább tényközlő józanság, a valóság bölcs tudomásulvétele.
Szóba kerül az új könyv címe: Örökbecsű limlom. Különös metafora. Azt jelenti, minden, amihez annyira ragaszkodunk, kidobható kacat; amint ezek nélkül jöttünk a világra, úgy ezek nélkül is távozunk. Mégis, e dolgokban megkapaszkodva érezzük magunkat értékesnek, mert az élethez kötnek bennünket.
Beszél rákbetegségéről: arról, hogy ő most „haladékot kapott”, és hogy hiába tekintjük tabunak a halált, az élet értékét és értelmét igenis az adja meg, hogy egyszer vége szakad. „Az élet csak nagyon keveseket avat be annak titkába, amit az emberekkel művel” - írja Borisz Paszternak. Ulickaja ezen kevesek közé tartozik.
A dedikáláskor elfogódottan teszem elé magammal hozott három könyvét. A Daniel Stein, tolmács és az Imágó címűt. Utóbbi az édesapámé volt, tőlem kapta ajándékba élete utolsó karácsonyán. Fülembe cseng, amint lelkendezik, mennyire boldog, hogy jóvoltomból megtudta, „micsoda nagy író ez a Ljudmila Ulickaja.” És most itt állok a nagy író előtt, mögöttem tengernyi ember, az idő sürget, de én csak azért is elmondom, mennyire hálás vagyok neki, amiért olyan sok örömet szerzett beteg édesapámnak.
Ő először mögém mutat, igyekezzek, hatalmas a tömeg, aztán, meghallva hadarásomban az „apa” szót, figyelmesen rám pillant. Bólint, az arca csupa meleg mosoly. Én pedig akkor már nem író, nem újságíró vagyok, még csak nem is középkorú nő. Hanem egy kisgyerek, aki ott kuporog Ljudmila Ulickaja lábánál, és a meséit hallgatja.
Rados Virág
Ljudmila Ulickaja magyarul megjelent művei a Magvető Kiadónál - Klikelj a kék linkekre, és tudj meg többet a könyvekről:
