A művész, a zsarnok és az örökkévalóság – Christoph Ransmayr: Cox vagy az idő múlása
Ha Christoph Ransmayr műve mese volna, ez lehetne a címe: „A császár és az órásmester”. Az osztrák író regényének magva valóban mese, amely köré felépíti Cox vagy az idő múlása című regényét. Olyan sokrétű tartalmakkal, mint két kultúra, a Kelet és a Nyugat találkozása, a zsarnok és a művész ellentéte, a gyász és az elengedés. Élet és halál, a múló idő és az örökkévalóság feszül egymásnak. Közben a történet egy egzotikus meséhez hasonlóan hömpölyög előre.
Christoph Ransmayr - Roland Vorlaufer illusztrációja
A kínai császár és a londoni órásmester
Alister Coxot, a messze földön híres, londoni órásmestert meghívja udvarába a kínai császár, hogy munkát adjon neki. Cox fásultan hajózik el a titokzatos távol-keleti országba. Nemrég temette el kislányát, az ötéves Abigailt, akinek halála óta fiatal felesége is eltávolodott tőle.
Az órásmestert tehát nem villanyozza fel a meghívás, holott az, amint a kínaiak emlegetik, tízezer év urától érkezik, akit istenként tisztelnek. A színe előtt megjelenőnek térden kell csúsznia, és ha a szemébe néz, halállal lakol.
A mindenható uralkodó azt parancsolja Coxnak és segédeinek, készítsenek olyan órákat, amelyek különbözőképpen érzékelik az időt, attól függően, kiről van szó.
Kiszolgáltatva egy zsarnok szeszélyének
Cox gondolatait betölti halott kislánya, és úgy dolgozik a gyermek idejét mutató szerkezeten, mintha Abigailnak készítené. Minden művészi tudását latba veti. A munkát azonban segédeivel együtt kényszerűen félbe kell hagynia, mert az uralkodó két elítélthez rendeli őket a tömlöcbe. Alkossák meg inkább az ő órájukat. A szerencsétlenek udvari orvosok voltak, bűnük az, hogy kedvezőtlenül nyilatkoztak a császárt kezelő vajákosokról. Büntetésük: elevenen megnyúzzák őket. Cox elborzadva szemléli az agyonkínzott rabokat. Felvetődik benne a kérdés: mit keres ő itt, ebben az országban, ahol mindenki egy zsarnok szeszélyeinek van kiszolgáltatva?
A regény magyar borítójának eredeti képe
Művészet és tragikus vétség
Eljön a nyár, és a császár egész udvartartásával, fegyveres kíséretével, kincseivel és minden eddig összegyűjtött órájával a nyári rezidenciájára költözik. Szeszélyéből az angol vendégek ismét új megbízást kapnak – mesei számhoz híven ez már a harmadik. Építsék meg az órát, amely soha nem áll meg, azaz a perpetuum mobilét. A valóságban ez persze lehetetlen, de a mesében másképp alakulnak a dolgok. Alister Cox kitalálja, hogyan lehet létrehozni egy ilyen szerkezetet, ám tudtán kívül társaival együtt nagy veszélybe kerül. A kínai tolmács magyarázza el nekik, hogy az életükkel játszanak. Mert ha megalkotják az örökmozgó órát, a császár lelepleződik: ő sem más, mint a földi halandók, felette is elmúlik az idő. Ez pedig szembemegy a közmegegyezéssel, miszerint az uralkodónak a hatalmában áll az időt elindítani vagy megállítani. Cox munkájának eredménye tehát hübrisz, azaz tragikus vétség; a művész vétsége, aki kimondja az igazságot.
Az élő szépség hatalma
Egy nap a császár kíséret nélkül, csak kedvenc ágyasával látogat el a műhelybe. Az olvasóban felötlik: még kész sincs a csodaóra, tízezer év ura máris egyszerű emberként érkezik a vendégekhez. Ott aztán még tovább megy: arra kéri őket, álljanak fel, és nézzenek rá. Cox az egyedüli, akinek csukva marad a szeme, de nem a császár miatt. A fiatal ágyas illatát érzi maga mellett, ami a lányára és a feleségére emlékezteti. Nem akarja elveszíteni az élményt. A gyermekasszony azonban végigsimít a szemhéján; arcát megpillantva Cox sírva a lába elé borul. Ekkor érti meg, hogy az örökkévalóság nem a perpetuum mobile élettelen szerkezetében, hanem az élő szépségben rejlik: a lánya emlékében és a felesége személyében.
Hazaindul hát. Megbízójának egy dobozban leleményesen hátrahagyja az öt elemet, amelyeket a helyükre illesztve mozgásba lehet hozni a perpetuum mobilét. Vajon elindítja a császár a szerkezetet?
