A legveszélyesebb kém az író (Ian McEwan: Mézesmadzag)

A romantikus históriák kedvelői, az ügynöksztorik rajongói és a mű születésére kíváncsi könyvmolyok egyaránt élvezhetik a Man Booker-díjas brit író legújabb bravúrját. (A rangos elismerést angol nyelvű alkotó nyerheti el; McEwan 1996-ban kapta meg Amszterdam című regényéért.)

Persze a jó regény mindig bravúros a maga rétegzettségével. Az olvasó kedvére fejtheti fel a mű szövetét, de azt is megteheti, hogy csak egy vagy két rétegre koncentrál – mindenképpen azt fogja tapasztalni, hogy a könyv az utolsó szóig fogva tart.

A Mézesmadzag a hidegháború idején játszódik Nagy-Britanniában, főhőse egy fiatal, szép, okos és tehetséges lány. Ám a történet már az elejétől azt sugallja: nőként szép és fiatal lehetsz, de okos és tehetséges aligha. Vajon nem így van-e ma is bizonyos mértékben? Nem kell ahhoz hidegháború és évtizedekkel ezelőtti cselekményidő, hogy szembesüljünk a nők férfiaknak alárendelt helyzetével.

Pedig Serena önállóságra törekvő emberként indul az életben. Első komoly döntése, a matematika terén való továbbtanulás ezt sejteti. Serena imádja, falja és érti az irodalmat, mégis a számok világát választja – egyszerűen azért, mert más akar lenni, mint a kortársnői. Hamar kiderül azonban, hogy magasabb szinten matematikából legfeljebb egy erős közepesre viszi. Serenának ez az első kudarca.

Ekkor lépnek be a képbe a férfiak, pontosabban Serena első komolyabb szeretője. Bár a fiatalember fáradhatatlan az ágyban, Serena érzi benne a lelkesedés hiányát. Később derül ki, hogy partnere valójában homoszexuális. Újabb kudarc – ezúttal a szerelmi életben. Ám a férfi bemutatja az egyetem egyik tanárának, aki nős, ráadásul sokkal idősebb a lánynál. A felállás újabb bukást vetít előre, amely az idill korszaka után be is következik: a férfi dobja Serenát. De bejuttatja a belbiztonsági titkosszolgálathoz.

Innen hányódik tovább a fiatal nő az író karjaiba, akit a titkosszolgálat szemel ki számára. Mert Serena szép és fiatal (továbbra is ezek a tulajdonságai számítanak), képes rá, hogy elaltassa az áldozat gyanúját. Egy programba kell bevonnia az írót, amelyet a titkosszolgálat eszelt ki: ösztöndíj fejében az író alkosson, amit csak akar – természetesen olyasmit, ami megfelel a hidegháború korifeusai ízlésének.

Serenának pedig jelentenie kell. Így farag belőle saját ide-oda hányódása még csak nem is 007-es ügynököt, hanem amolyan cicababaféle, Bond-lányra emlékeztető teremtést. Végig sem gondolja, mit csinál, csak hagyja, hogy megtörténjenek vele a dolgok. Kémkedik és közben fülig szerelmes, akárcsak az író őbelé. A titkos (és piszkos) állami munka és az őszinte magánélet azonban korántsem fér össze.

McEwan nem éri be a lány ki tudja, hányadik szükségszerű bukásával. A regényt hatalmas csattanóval fejezi be: az író levele parlagias, szánalmas kis árulássá silányítja Serena komolynak képzelt küldetését. Mert az igazi kém nem a lány, hanem az író. Aki állandóan megfigyel, folyton folyvást szimatol: hol mikor, kiben találja meg a nyersanyagot.

Mire a regényt letesszük, úgy érezzük, akár mi is lehetünk hasonló megfigyelés tárgya. Nemcsak az államié, hanem a köztünk járó-kelő művészé. Neki köszönhetően bármelyik szavunkból, tettünkből műalkotás lehet. Így leplezi le az irodalom az életet, s egyben merevíti ki, ahogy a festő feszíti fel a vásznat a keretre.

Van ebben valami ijesztő. Amit csak a magunkénak tudtunk, azt elveszíthetjük, mert egyszeriben mindenkié lesz. Az élet nem valami fair játszma, sugallja a történet, és az irodalom bekebelezi az életet. Mi, olvasók, akik a végeredményt, a regényt a kezünkben tartjuk, kukkolók leszünk. Vajon fair dolog ez? McEwan szerint egyáltalán nem; de így működik az irodalom. És ez ellen senki nem tehet semmit – sem az író, sem az olvasó, sem pedig a modell.

A blogbejegyzés megjelenését a Scolar Kiadó támogatta.