A legkülönlegesebb magyartanár
Tojáséj. Egy Weöres Sándor vers az egysorosok közül. Egyik első óránkon azt a feladatot kaptuk tőle, hogy elemezzük. Csak néztünk: mi az, hogy tojáséj? Van ennek egyáltalán értelme? Aztán meglódult a fantáziánk. A kezdet, a születés csendje, a klasszikus formába zárt kozmosz, az univerzum kézbe vehető darabja – ilyesmiket ötlöttünk ki. És ő minden ötletet díjazott.
Lassacskán hozzászoktunk, hogy Éva irodalomórái nem olyanok, mint más tanáréi. Nem mondatta fel a tankönyvet, sőt, kifejezetten kérte, azt tegyük félre. Mert vagyunk mi olyan okosak, hogy magunk is eltöprengjünk egy-egy versen, novellán, regényen. Kérdéseket tett fel, mint Szókratész – így vezetett el minket a saját gondolatainkhoz, amelyek hite szerint ott bújtak meg a fejünkben, csak elő kellett őket bányászni.
Kollégái furcsállották a módszereit, de ő járta a maga útját, és erre tanított minket is. Hogy merjünk önállóan gondolkodni, egyediek lenni. Mélyen hitt a szabad személyiségben. Neki lett igaza: az érettségi feleleteknek legendás hírük ment.
Később, az egyetemen abból éltem, amit tőle tanultam. Amikor magyartanár lettem, akkor is. Engem is megkérdőjeleztek a kollégák, az igazgató, a szülők. Olyankor mindig rá gondoltam. Arra, hogy egyszer így dicsért meg az osztály előtt: „aki erre képes, az nagyon sok mindenre képes.” Ma is ez cseng a fülembe életem nehéz pillanataiban.
Irodalomóráimon bevetettem az ő fogásait – én is átéltem, amit ő, amikor a Tojáséj-elemzésnél felhördültek a gyerekek, de aztán elkezdtek gondolkodni. Megértettem, miért imád Éva irodalmat tanítani: mert iszonyú szórakoztató harminc kamasz eszmefuttatásait olvasni. Tőle tanultam meg, hogy egymagamban sosem leszek olyan okos, mint egy osztálynyi tizenéves. Továbbfejlesztettem a módszereit, amiről rendszeresen beszámoltam neki, mire sok mindent ő vett át tőlem. Kollégák lettünk, komoly szakmai eszmecsere alakult ki köztünk.
De barátság is. Mert szívesen találkozott a volt diákjaival, hol egyikünket, hol másikunkat hívott meg magához. Ilyenkor hatalmas vacsorával készült. Az én kedvencem a káposztás bablevese volt, nagy szemű Juliska babból. Még most is érzem a számban az ízét. Szekrényemben időnként megsimogatom a maga kötötte, kék gyapjúkardigánját. Nagy kitüntetés, hogy nekem adta. Lelki szemeim előtt látom, amint áll benne előttünk a táblánál.
Idestova harminc éve, hogy a ballagási tarisznyánkban egy cédulán József Attila idézetet találtunk az ő írásával: „…e földön marad, mit elejtek, -/ ha én nem, te megleled.”
Két éve temettük. A nővére mesélte a Farkasréti temetőben, hogy hirtelen aludt el, könyvvel a kezében. Ha élne, biztosan rávetné magát Bagdy Emőke, a nagyszerű pszichológus és szerzőtársai, Kövi Zsuzsanna és Mirnics Zsuzsa most megjelent, új könyvére, A tehetség kibontakozása címűre. Hiszen Éva is mélyen figyelt a tehetségekre, sőt, arra törekedett, hogy mindenkiből kihozza az eredetiséget. Hitt benne, hogy valamennyiünkben ott szunnyad, és egy kis segítséggel, tanári útmutatással, biztatással felragyog az érték. Éva óráin a gyakorlatban tapasztaltuk, ami a mű lapjain áll: a tehetség már csekély segítségére hatalmas pozitív változással válaszol.
Legyen áldott Babits Éva emléke!
Rados Virág
Ajánlott olvasmány – klikkelj a kék linkre, és tudj meg többet a könyvről:
Bagdy Emőke, Kövi Zsuzsanna, Mirnics Zsuzsa: A tehetség kibontakozása, Helikon Kiadó, 2014
