A kidobásra ítélt könyvespolc esete

Úgy nézett ki a könyvespolcom, mintha minden pillanatban össze akarna roppanni a rárakott súly alatt. A könyvek két sorban álltak rajta, de volt, ahol háromban, tehát semmit nem lehetett megtalálni. Használhatatlan volt. Ráadásul porszagú lett tőle a szoba, hiszen ilyen körülmények mellett sziszifuszi vállalkozásnak tűnt a könyvek és a polcok takarítása.

Egyik ismerősöm azt javasolta, dobjam ki az egészet úgy, ahogy van. „Csak porfogók – mondta a könyvekre –, és úgyis olvastad őket, nem igaz?” Persze elszörnyedtem, és nem dobtam ki egy darabot sem, a probléma viszont maradt.

Aztán megnéztem a Minimalisták című dokufilmet. De hiszen ezt meg lehet csinálni a könyvespolccal is! - mondtuk a férjemmel, és egy szép hét végén nekiláttunk. Én adogattam a létráról a könyveket, férjem rakta őket dobozokba. Shakespeare és Goethe meg a klasszikusok ugyan maradtak, de mentek például olyan szórakoztató regénysorozatok, amiket egyszer elolvas az ember, aztán már csak a drága helyet foglalják. A magyar klasszikusok sem lettek kitoloncolva, ellentétben olyan szerzőkkel, akik nem valami jók, vagy nem szeretjük őket. Továbbra is élvezzük az élő kortárs külföldi prózaírók társaságát – dobozokba kerültek viszont ezer éves, foszladozó, salátává érett példányok. A dobozok amúgy kétféle feliratot kaptak: az antikváriumban eladhatók és a kidobásra ítéltek halmaza (utóbbiak a szétesett, piszkos darabok).

Minimalista persze nem lett a könyvespolc - tömören állnak rajta a könyvek, és nem svéd lakberendező módra egy-egy kötetcsomag, köztük a nagy semmi vagy egy váza, de a lényeg megvalósult: nem ragaszkodtam tíz körömmel mindenhez, ami könyv, csak azért, mert könyv. Most van egy használható, tisztítható mini magánkönyvtáram, a polcokon egy sorban a könyvekkel, tudom, mi hol van, és még jól is néz ki.

Hogy a könyvek porfogók, vagy annak tűnnek, és már olvastam őket? Na ja. De ezzel igazán együtt tudok élni, akárcsak Shakespeare-rel vagy Arany Jánossal.