Hogy miért olyan jó Elena Ferrantét olvasni? Talán mert az ő múzsája nem az a bizonyos fennkölt, homlokon csókoló, üdvözülten ragyogó művészet-istennő, hanem a legegyszerűbb hétköznapiság. Mégsem unalmas. Az eseményeket az író úgy hagyja megtörténni, hogy azok után nyom maradjon az olvasóban. Egy kis mardosó bánat, hitetlenkedő csodálkozás, vagy a ráismerés öröme: de hiszen velem is pont így történt.
Szakasztott így voltam például a barátnőmmel. Kiskorunktól fogva állandó versengésben éltünk, abban a biztos tudatban, hogy a másik a jobb, én neki csak halvány utánzata lehetek. És ez nem afféle kisebbségi érzés, hanem tényleg így volt. Aztán a barátnők megnőttek, az egyik (a regénybeli beszélő) tovább tanult, a másik, az ő briliáns párja pedig férjhez ment. Hogy az ő saját, önálló választásuk volt, vagy bele lett kódolva a sorsukba? Ki tudja? Egy biztos: a nápolyi nyomortelepről való kitörés egy lány számára akkor a legkönnyebb, ha jól megy férjhez. A nehezebb út az, ha tanul. Mert a tanulást nem becsülik semmire – keress pénzt minél hamarabb! Ez a családi parancs kimondva, kimondatlanul. Csak akkor néznek fel a tovább tanulóra, ha az már jelentős eredményeket ért el, például megjelent egy cikke az újságban. Senki nem olvassa el ugyan, ott nem, de mindenki megsüvegeli a szerzőt: te vagy az, aki cikket írt az újságba.
Maga a tanuló lány pedig ott reked két világ határán: a telep már nem az övé, azt maga mögött hagyta, a sok polgári származású, gyerekkoruktól könyvtáros-zenélős családban felnőtt diáktárs között idegennek érzi magát.
Nemcsak Elena van ezzel így, igaz, másképpen, hanem a házasságot választó Lila is. Jómódú férje révén kiemelkedett a nyomorból, de hová emelkedett? Igazából sehová. Mivel férjét nem szereti, a boldogtalan asszonyok számát gyarapítja, akik időtöltés gyanánt szórják a pénzt, ám a drága ruhák, cipők, berendezési tárgyak igazából nem érdeklik őket. Léna a figyelője, de nem megítélője a folyamatnak, szemtanúja barátnője átalakulásának, élete megváltozásának. Néha még irigyli is egy kicsit, amiért Lila jól járt, ő pedig nem, s csak egy-egy elszólás, utalás ébreszti rá: éppen fordítva van.
A briliáns barátnőm az első kötete a Nápolyi regényeknek. Az új név története követi, november végén várható a harmadik, az Aki megszökik, és aki marad, majd rá egy évre a negyedik rész, Az elveszett gyermek története. Hogy fogjuk mi, Elena Ferrante-rajongók kibírni addig?
Elena Ferrantéról csak annyit tudunk, hogy Nápolyban született. Rejtőzködik a nyilvánosság elől. Talán neki van igaza – végül is nem őt, a hétköznapi személyt csodáljuk, hanem briliáns regényeit.
