A tökéletesség hiú vágyálma
Ellenszenves – jelentette ki C. kategorikusan egyik regényem, a Bántalmazó házasság főhőséről. Ő bizony szóba sem állna egy ilyen nővel, mert nem tetszenek neki bizonyos tulajdonságai. Így aztán a könyv sem tetszik neki.
Megrökönyödtem. Miképpen lehetséges az, hogy valaki egy irodalmi művet a főszereplő személyisége alapján ítél meg? Ha a valóságban találkozna vele (ami pusztán gondolatkísérlet), honnan tudná azonnal, milyen ember az illető? Meg is kérdeztem C.-től: ezek szerint, ha ténylegesen összeismerkedne a regény hőnőjével, és az kedvesen meghívná őt kávéra, kapásból nemet mondana? „Na, jó, egy kávé beleférne, de több nem” – tett engedményt C. Mire én tovább ütöttem a vasat: és hogyan ismerné ki a szóban forgó személyt egyetlen találkozás alatt? De C. ezt már nem árulta el.
A párbeszéd felett majdnem napirendre tértem azzal, hogy nem lehetett mindenkinek olyan magyartanára, aki megtanította neki: egy regény nem attól jó, hogy szimpatikus a főszereplője. Ám az eset továbbra sem hagyott nyugodni. Vajon mi motiválhatja C.-t ebben a sommás értékítéletben? Azt gondolom, az irodalmi alkotások karakterei tükröt tartanak nekünk, a hibáikkal ugyanúgy, mint a jó tulajdonságaikkal. Kinek jutna eszébe Tolsztoj Háború és békéjét a szemétre dobni, mert a szereplők egyike sem tökéletes? Pontosan olyanok, mint amilyenek mi vagyunk, a botlásaikkal, tévedéseikkel, kellemes és kevésbé kellemes vonásaikkal együtt.
Rossznak nyilvánítani egy könyvet csak azért, mert a főszereplő nem hibátlan, azt jelenti: képtelenek vagyunk azonosulni a hőssel, azaz szembenézni saját tökéletlenségünkkel. Aki így tesz, az kerüli a tükröt, amit az irodalom tart elé. Viszont, akárcsak C., annál nagyobb hévvel veti bele magát az olyan könyvekbe, ahol a központi karakter egy megtestesült római jellem, s ha akad is problémája, az legfeljebb valamiféle csúnya félreértésből származik. Ám abban a pillanatban, hogy a bonyodalom megoldódik, ő egy csapásra boldog lesz, azaz elnyeri méltó jutalmát az élettől. Az olvasó pedig, aki azonosult kedvencével, szintén gáncs nélküli lovagnak érezheti magát.
Persze az utóbbi fajta irodalomnak is megvan a helye: régebben ponyváról árulták, innen kapta a nevét. Nem vitatom, kikapcsolódásnak megfelel, én is olvasok néha ilyet. De tükröt nem tart senkinek – legfeljebb egy nem létező, tökéletes világ görbe tükrét, olyan emberekkel, akik életszerűtlenül tökéletesek.
Rados Virág
Klikkelj az alábbi kék linkre, és tudj meg többet a regénytől, amely a cikk alapja:
