Mit gondolsz, milyen egy újságírónak híres művészekkel társalogni? A következő történet egy ilyen találkozásról szól.
Blog
(Kép: Ljudmila Jevgenyjevna Ulickaja)
Nem vagyok egy nagy könyvdedikáltató – úgy vélem, a mű az érdekes, amit a szerző alkotott. Az író mint személy csupán egy ember sok közül, jó és rossz tulajdonságokkal. Saját dedikálásaim alkalmával is mindig csodálkozom a vendégek megilletődött zavarán, amivel elém teszik a könyvet, hogy írjak bele ajánlást.
Ellenszenves – jelentette ki C. kategorikusan egyik regényem, a Bántalmazó házasság főhőséről. Ő bizony szóba sem állna egy ilyen nővel, mert nem tetszenek neki bizonyos tulajdonságai. Így aztán a könyv sem tetszik neki.
Tojáséj. Egy Weöres Sándor vers az egysorosok közül. Egyik első óránkon azt a feladatot kaptuk tőle, hogy elemezzük. Csak néztünk: mi az, hogy tojáséj? Van ennek egyáltalán értelme? Aztán meglódult a fantáziánk. A kezdet, a születés csendje, a klasszikus formába zárt kozmosz, az univerzum kézbe vehető darabja – ilyesmiket ötlöttünk ki. És ő minden ötletet díjazott.
Építő kritika. Valahol azt olvastam róla, mégpedig egy pszichológiai szakkönyvben, hogy fából vaskarika. Mert a kritika általában letöri az embert, ami viszont építi, az a buzdítás, a dicséret. Persze nyilván vannak más pszichológusok és más szakkönyvek, amelyek ennek pont az ellenkezőjét állítják, de hát mindez csupán elmélet.
(Kép: Dante Gabriel Rossetti - Múzsák)
Parázs vita kerekedett a felnőttek gimnáziumában, abban az osztályban, ahová barátom, A. jár, azon az irodalomórán, amelyiken Petőfi Apostolát vették. Éppen arról beszéltek, hogy s mint volt az, amikor a főhős írta forradalmi művét a világ megjobbításáról, közben családjával együtt egy nyomorúságos padlásszobában éhezett. A csecsemő meg is hal, és az apa, hogy illőn eltemettethesse, eladja utolsó értékét, a feleségétől kapott jegygyűrűt.
A tabudöntögető regények sajátossága, hogy míg egyeseket a szókimondás vonz, másokat taszít. Vonzza azokat, akik nem félnek szembenézni az olykor fájó valósággal, és tetszik nekik, hogy a könyvből, mint valami tükör által, az író élményein keresztül önmagukat is jobban megismerhetik. Mindez riasztó azoknak, akik szívesebben söprik a bajokat a szőnyeg alá. Vagy egyszerűen lehet, sokan, ha könyvet vesznek a kezükbe, felhőtlenül akarnak szórakozni. Ennek is van létjogosultsága.
A most következő történetet nem azért mesélem el, mert különösebben büszke vagyok rá. Ugyan ki örül annak, ha a munkáját nyilvánosan leszólják? Azért osztom meg veled az esetet, mert arra jutottam, tanulságos história.
(Kép: Sándor Anikó portréja)
Ez az írás akkor született, amikor megjelent Sándor Anikó El Camino – Az út, ami hazavisz című, nagy sikerű, szubjektív útirajza. Anikó azóta még négy könyvet publikált.
Amikor először láttam-hallottam, Othellót énekelte egy koncerten. Az életét elhibázó, halálára készülő férfi minden keserve ott zokogott abban az áriában.
(Kép: Rados Virág egykor)
Az alábbi történet szereplői egy kislány, egy fialasszony, egy furcsa idegen néni és egy híres újságíró.
Játszódik egy forró nyári napon, egy budapesti villamoson.
Életem egyik legboldogabb napján ismertem meg Gantner Ádámot. Június elején történt. A verőfényes szombat délutánon az emberek sorra rakták elém a könyveket, amelyekbe büszkén írtam bele a nevemet és az ajánlást. Dedikáltam. Könyvhét volt, a kötetek pedig az első regényem példányai.
