Amióta szabadúszó vagyok, itthon dolgozom. A lakásom lett a munkahelyem, ahol gyakran az egész napot töltöm az újságcikkeimet, regényeimet írva. Még össze is mentem kissé: a gerincem a sok üléstől némileg meggörbült. A régi, 176 centiméteres magasságom helyett egy évvel ezelőtt 173 centit mértem.
Mit gondolsz, milyen egy újságírónak híres művészekkel társalogni? A következő történet egy ilyen találkozásról szól.
(Kép: Ljudmila Jevgenyjevna Ulickaja)
Nem vagyok egy nagy könyvdedikáltató – úgy vélem, a mű az érdekes, amit a szerző alkotott. Az író mint személy csupán egy ember sok közül, jó és rossz tulajdonságokkal. Saját dedikálásaim alkalmával is mindig csodálkozom a vendégek megilletődött zavarán, amivel elém teszik a könyvet, hogy írjak bele ajánlást.
Ellenszenves – jelentette ki C. kategorikusan egyik regényem, a Bántalmazó házasság főhőséről. Ő bizony szóba sem állna egy ilyen nővel, mert nem tetszenek neki bizonyos tulajdonságai. Így aztán a könyv sem tetszik neki.
Tojáséj. Egy Weöres Sándor vers az egysorosok közül. Egyik első óránkon azt a feladatot kaptuk tőle, hogy elemezzük. Csak néztünk: mi az, hogy tojáséj? Van ennek egyáltalán értelme? Aztán meglódult a fantáziánk. A kezdet, a születés csendje, a klasszikus formába zárt kozmosz, az univerzum kézbe vehető darabja – ilyesmiket ötlöttünk ki. És ő minden ötletet díjazott.
Építő kritika. Valahol azt olvastam róla, mégpedig egy pszichológiai szakkönyvben, hogy fából vaskarika. Mert a kritika általában letöri az embert, ami viszont építi, az a buzdítás, a dicséret. Persze nyilván vannak más pszichológusok és más szakkönyvek, amelyek ennek pont az ellenkezőjét állítják, de hát mindez csupán elmélet.
(Kép: Dante Gabriel Rossetti - Múzsák)
Parázs vita kerekedett a felnőttek gimnáziumában, abban az osztályban, ahová barátom, A. jár, azon az irodalomórán, amelyiken Petőfi Apostolát vették. Éppen arról beszéltek, hogy s mint volt az, amikor a főhős írta forradalmi művét a világ megjobbításáról, közben családjával együtt egy nyomorúságos padlásszobában éhezett. A csecsemő meg is hal, és az apa, hogy illőn eltemettethesse, eladja utolsó értékét, a feleségétől kapott jegygyűrűt.
A tabudöntögető regények sajátossága, hogy míg egyeseket a szókimondás vonz, másokat taszít. Vonzza azokat, akik nem félnek szembenézni az olykor fájó valósággal, és tetszik nekik, hogy a könyvből, mint valami tükör által, az író élményein keresztül önmagukat is jobban megismerhetik. Mindez riasztó azoknak, akik szívesebben söprik a bajokat a szőnyeg alá. Vagy egyszerűen lehet, sokan, ha könyvet vesznek a kezükbe, felhőtlenül akarnak szórakozni. Ennek is van létjogosultsága.
A most következő történetet nem azért mesélem el, mert különösebben büszke vagyok rá. Ugyan ki örül annak, ha a munkáját nyilvánosan leszólják? Azért osztom meg veled az esetet, mert arra jutottam, tanulságos história.
(Kép: Sándor Anikó portréja)
Ez az írás akkor született, amikor megjelent Sándor Anikó El Camino – Az út, ami hazavisz című, nagy sikerű, szubjektív útirajza. Anikó azóta még négy könyvet publikált.
Amikor először láttam-hallottam, Othellót énekelte egy koncerten. Az életét elhibázó, halálára készülő férfi minden keserve ott zokogott abban az áriában.
(Kép: Rados Virág egykor)
Az alábbi történet szereplői egy kislány, egy fialasszony, egy furcsa idegen néni és egy híres újságíró.
Játszódik egy forró nyári napon, egy budapesti villamoson.
