A szemérmesen titkolt magány – 102 éve született Szabó Magda
Ma, október 5-én lenne Szabó Magda 102 éves. Amikor rá gondolok, mindig a vele való első és egyetlen telefonbeszélgetésem jut az eszembe. Újságíróként dolgoztam, és közeledett a karácsony. Az az ötletem támadt, írok egy páros interjút egy-egy hírességgel, akiket megkérdezek, mit jelent számukra advent időszaka. Az egyik ismert ember Szabó Magda, a másik Várszegi Asztrik lett. Egy nő és egy férfi, egy művész és egy pap, a világi és az egyházi ember, a református és a katolikus hívő.
Szabó Magdáról akkoriban már hírlett, hogy nagybeteg. Mégis olyan frissen szólt bele a telefonba, mintha ugyanaz a tevékeny nő és termékeny író lenne, aki volt. Mert a lelke lendülete megmaradt – az egészségével együtt az nem múlt el. Simán letegezett, és kérte, tegezzem én is őt. „Hiszen a miénk ugyanaz a szakma” - mondta. Pedig akkor még nem is írtam regényeket. Úgy mesélt élete adventjeiről, ahogyan ír. Amikor elbúcsúztunk, meghívott magához látogatóba. Szó szerint ezt mondta: mindig nyitva áll az ajtaja előttem. Pedig abban az időben már ritkán fogadott új ismerősöket – engem azonban valamiért a szívébe zárt.
Halogattam a látogatást. Sok volt a munka, állandóan dolgoztam. Aztán már késő lett – Szabó Magda meghalt. Kihagytam egy nagy lehetőséget, amit mindig bánni fogok. Csak az vigasztal valamelyest, hogy olvasás közben, könyvvel a kezében érte a halál. Még egy kedves emberem van, aki így ment el: a középiskolai magyartanárnőm. Érdekes módon ugyanabban a gimnáziumban tanított (ide jártam), ahol jóval korábban Szabó Magda is, amikor nem engedték publikálni: a Fazekasba. (Az ő idejében Horváth Mihály téri Gyakorló Általános Iskolának hívták.)
Az irodalmi pályán annak idején, fiatalon költőként indult.
Nagyon szeretem Szabó Magda szerénységét. Ez mutatkozik meg abban, ahogyan férjére, Szobotka Tiborra emlékezik. Áldott kapcsolat volt az övék, mély szeretet és összetartozás jellemezte. Ez kiderül a Megmaradt Szobotkának című emlékiratból. Szabó Magda a férjét tartotta az igazi zseninek, önmagáról mint afféle másodhegedűsről beszél. Fájó szívvel meséli el, hogy közös életük során tehetetlenül kellett figyelnie, mint omlik össze Szobotka Tibor alkotóként az ő szerető szeme láttára. Szobotka szerinte a kor áldozata volt, akivel a kommunista kultúrpolitika bánt el. Az véreztette ki, ezért hallgatott el. Mivel megtiltották neki a publikálást, képtelen volt írni. A férfi a naplójában keserűen árulja el: az enyhüléskor megkeresték őket, volna-e valamijük, ami az új nemzedéktől megjelenhetne. Ő ott állt üres kézzel, míg Magda előhúzta fiókjából az Az őz kéziratát.
Élete nagy szerelme a férje volt. Mindenben támogatták egymást.
A Megmaradt Szobotkának már a címe is tiszteletadás az olyan ember előtt, aki inkább veszni hagyja kincseit, mint hogy eltékozolja őket. Mert nem hajlandó behódolni a zsarnokságnak, csak hogy érvényesüljön – elsorvad ugyan, de önmaga marad minden körülményben. Ilyen tartása volt Szabó Magdának is. Mint íróval gyerekkoromban találkoztam vele először. Beteg voltam, ágyban feküdtem; anyám szokás szerint extra ajándék könyvekkel lepett meg, hogy ne unatkozzak. Az egyik Szabó Magda ifjúsági regénye, a Születésnap volt. Később még egyszer és még egyszer elolvastam. Nagyon tetszett. A felnőtté válásról szól, arról, hogy az ember miképpen tanul meg felelősséget vállalni a szeretteiért. A kamasz lány főhős az egocentrikus serdülőkorból egy anyját érő baleset hatására komoly fiatal nővé érik. Írói bravúr, hogy Szabó Magda mindezt képes volt pár nap történéseibe belesűríteni. Nem is értem, miért az Abigélről beszélnek többet, ez a gyémántként ragyogó kis könyv pedig szinte észrevétlen maradt. Bizonyára az előbbi cselekménye okán, amely a szocilista kultúrpolitikának jobban tetszett.
És itt van nekünk az Ókút, a Régimódi történet, a Für Elise, A Danaida, a Pilátus, drámái közül az Az a szép, fényes nap, amit színházban láttam, és teljesen magával ragadott. Vagy 1987-es regénye, Az ajtó. Elbűvölt, milyen finoman ábrázolja benne a titkolt magányt. (Nem a sajátját, de gyanítom, valójában szemérmes módon mégis azt mutatta meg. Szobotka halála után igazából már nem találta a helyét.) Az ajtó először 1995-ben jelent meg angolul Stefan Draughon fordításában, 2015-ben pedig Len Rixében, és felkerült a The New York Times 10-es listájára.
Az ajtó egy olyan nőről szól, aki számtalan macskával enyhíti magányát.
De ha Szabó Magdára gondolok, először mindig az a régi telefonbeszélgetés jut az eszembe, és a mulasztásom. Talán jóvátehetem valamelyest, ha megőrzöm és felidézem az emlékét, a különleges íróét és a nem mindennapi emberét.
