Élő halál - Gyász, hagyaték és túlélet József Attilánál - Bónus Tibor

Bónus Tibor könyve a hagyaték kérdései felől közelít József Attila költészetéhez, azzal a belátással, hogy nemcsak a szöveggondozás és szövegkiadás képezik az értelmező olvasás előfeltételét, de ez fordítva is érvényes. Különösen érdekes lehet ez azon darabok esetében - ilyenből nem kevés van az életműben -, amelyek a halál, a meghalás, az utóélet, a mű és a nyomhagyás, a gyász tematikája köré szerveződnek, a költőtársakat vagy az anyát gyászoló versektől a költőnek a saját születésnapjára írt testamentumain, medáliaszerű önarcképein át a saját halált bejelentő kései költemények soráig. Vagyis ott, ahol ez a költészet az életnek, az élőnek a halála utáni maradékáról, a test bomlásáról, földi maradványairól és - tőlük nem elválaszthatóan - a túlélőknek e fennmaradó nyomokhoz való viszonyáról, a temetésről, a gyászról, a gyászmunkáról, a gyászszertartásról, az emlékezetről, a felejtésről, a vigasz lehetőségéről vagy lehetetlenségéről, a monumentalitásról, az örökségről beszél, arról, ami nem hagyja érintetlenül a József Attila-korpuszhoz mint költő hagyatékhoz való viszonyt, ennek önértelmező lehetőségeit. - Bónus Tibor könyvéből, mely a költői mű és annak biográfiai kívülje közötti relációt, illetve az anyának e műben betöltött szerepét is újragondolni igyekszik, a recepcióban többnyire kevesebb figyelemre méltatott versek vagy versváltozatok (köztük a Szól a telefon..., az Óh boldog az..., a Nem emel föl, a Zöld napsütés hintált..., a Két keserves, az Éhség, a Majd...I.-II., a Kiknek adtam a boldogot..., a Csöndbe fagynak a dalok...) szoros és invenciózus olvasásával egy új, eddig szinte ismeretlen József Attila-kép bontakozik ki. A költő búcsúversének és öngyilkosságának bonyodalmas viszonyáról, illetve a hit(etlenség) és a tanúságtétel e költészetet meghatározó kérdéseiről is szó esik itt, akárcsak az anyagcsere önreprezentáló funkciójáról, arról, ami a földművelés, az anyaföld és az anyanyelv összefüggéseihez, valamint az evés, az emésztés és - bármily meglepően hangozzék - az ürülék (az exkrementum) metapoétikai relevanciájához is elvezet.